Incredible India (2015)

[habigyuri]

9. rész (Márvány és üveg)

Az előző rész tartalmából...

Hőseink úton vannak Jaipurból Agra felé egy módosult tudatállapotú indiai taxisofőrrel aki vicces megjegyzést tesz az ország legközelebbi látogatásának lehetőségével kapcsolatban.

Robogunk az autópályán, ami persze szintén nem az a klasszikus európai dolog. Gyalogos, robogós, kis kocsit toló árus, és a békésen zabáló szent tehén a belső sávban. Na meg mérhetetlen sok teherautó akik között néha úgy bújunk át a kis Tata Indigo-val harmadikként a szaggatott vonalon hogy a tükör majd letörik. Sofőrünknek persze ebben is látszik hogy van már rutinja, vagy csak az elfogyasztott ilyen olyan könnyű vagy nehéz drogok pumpálják fel az érzékelését annyira hogy mindezt a lehető legnagyobb természetességgel teszi. A sokadik satufék után mi is kezdjük megszokni amikor is megérkezünk utunk első állomásához, egy nagyon szép ámbár sokak által kevésbé ismert helyre, Jaipurtól kb. 100 km-re.

A hely a Chand Baori lépcsős kút, ami egész India legnagyobb ilyen jellegű építménye. Véletlenül tudtuk meg hogy létezik, egy "A 15 legszebb hely a világon" című buzzfeed vagy hasonló oldalról származó gyűjteményben láttuk. Sok dolgot nem tudok elmondani róla mert ahogy a nevében is benne van két dolgot tud... van benne víz (persze csak monszun évszakban) és rengeteg a lépcső. De hogy könnyebb legyen elképzelni legyen mindjárt itt egy kép is róla!



Sok viszonyítási alap ugyan nincs, de a létesítmény meglehetősen nagy. Egy sornyi lépcső kb egy ember magassága. Ha minden igaz ezt is a jaipuri király használta egy időben fürdőként.

Miután egy kis "hálapénzért" cserébe körbevitt az idegenvezetőnk, és jól megnéztük a kutat, visszaültünk az autóba és most már tényleg elindultunk Agrába. Onnan tudtuk hogy megérkeztünk hogy elfogyott alólunk az autópálya. Mármint úgy konkrétan eltűnt alólunk az út egy darabon. Először csak összeszűkült egy sima kis keskeny útra majd egy rövid szakaszon aszfalt sem volt többé. Biztosan elfogyott az EU-s támogatás. Kicsivel később megint lett út, viszont a házak, kunyhók is sűrűsödtek, amiből érezhető volt hogy ez már bizony az a város ami a világ 7 csodájának egyikének is otthont ad.

A hotel felé menet megláttunk egy Pizza Hut-ot, ami számunkra valami olyasmi érzés volt több napnyi banán + pirítós kombó után mintha egy oázist találtunk volna a sivatagban. Erre viszont még kicsit várnunk kellett, mert nem szerettünk volna lemaradni a Taj Mahalról, és nem tudhattuk előre hogy mekkora a sor így úgy döntöttünk hogy előbb oda megyünk és behúzzuk a kötelezőt.



Maga a Taj Mahal (jelentése: korona palota) lenyűgöző. Színtiszta márvány, mindenhol drágakő berakással. A feliratok is sem festve vannak hanem egy más színű kő van a márványba faragva. Félelmetes hogy egy ilyen gyönyörű épület egy olyan szutyok várossal van körülépítve mint Agra. Mind közül ez a város volt a leglepukkantabb, legkoszosabb, leghangosabb. Egyszerűen egy ilyen műemlék jobb várost érdemelne magának. Úgy képzeljétek el hogy a komplexum tiszta és rendezett, ám a kerítésen kívül konkrétan kezdődik a nyomornegyed és a viskók sokasága. Az emberek is erőszakosak, mindenáron azt akarják hogy az ő portékáját vedd meg akkor is ha nem kell. Inkább nem is vásároltunk semmit, mert a tömeg fojtogató volt. Menekültünk vissza a hotelba, ami szintén szörnyű volt. Egyedül az ágy volt tiszta és kényelmes. Meg a bejárati ajtó... :tmi:

Az hogy Indiában egy ilyen tiszta üvegfelületet láttam annyira furcsa volt hogy mindjárt azt is hittem hogy nyitva van és hát... ha át nem is sétáltam rajta, de koppantam egy akkorát hogy az azon nyomban ripityára tört. Szerencsére az ijedtség nagyobb volt a bajnál, egy apró karcolással megúsztam. Gondoltam ha már úgyis bennem van egy löket tetanusz még itthonról nem lehet baj. Szerencsére nem is lett. Apropó oltások... Egy elég komoly ajánlott lista van amiből a legbevállalósabbaknak is célszerű beadatni a Hepatitis A, B és a hastífusz ellenit, ne meg egy tetanuszt. Így legalább nem volt feleslegesen kidobott pénz... Leszámítva az üvegtáblát amit kb a reális árának tízszereséért számolt fel a tulaj, aki egyébként szintén baromi ellenszenves volt az erőltetett jófejségével.

A váratlan kiadást persze készpénzben fedeztünk ami miatt szükségessé vált egy újabb kivét. Itt Agrában sikerült rekordot döntenünk hiszen csak a 4. ATM adott pénzt. Az első nem fogadta el a kártyánkat, a második simán nem működött, a harmadik nem adott ki pénzt, míg végül a negyediknél minden rendben ment. Ott kellett volna kezdeni.

Másnapra délelőtt 10 óra volt megbeszélve Manuval, mert út közben megegyeztünk hogy ő fog tovább vinni Delhibe is ha csak egy éjszakát maradunk. Az Agra - Delhi táv szintén valamivel 200 km felett van ezért az általa ajánlott 6000 rúpia ismét csak nem tűnt túl soknak. Hogy ez a történet se legyen ennyire egyszerű, fél 11 magasságában mikor a sofőr még mindig nem volt ott, elkezdtünk aggódni, háromnegyedkor pedig végleg le is mondtunk róla... Biztos túlságosan szétcsapta magát előző este és még nem tért magához, gondoltuk. Kértük az ellenszenves hotel tulajt hogy intézzen nekünk valamit reális áron. Itt már rutinosan megkérdeztem hogy mennyi a reális, mire ő 3-4000-ret mondott. Hoppá... Ennek tükrében biztos nem lesz megdicsérve az eredeti sofőrünk mert egy jókora extra bevételt bukott azzal hogy szétcsapta magát. Ha ez még nem lenne elég, az autónk is sokkal kényelmesebb Toyota Etios lett ráadásul még wifi is volt benne! Igaz csak pár km-ig, mert amint kiértünk a városból el is ment a térerő és Delhi-ig vissza sem jött...

Itt sok kaland nem volt első körben, hiszen egy reptér melletti hotelben foglaltunk szállást a másnap korai tovább indulás miatt. Az egyedüli említésre méltó eset az új sofőrünk problémamegoldó képessége volt. Oké hogy benézte a hotelt, de hogy miből gondolta hogy ilyenkor az a megoldás hogy szembe megyünk a forgalommal a 2x2 sávos reptérre vezető úton az rejtély számunkra. Szerencsére akkora volt a dugó Delhiben hogy közvetlen életveszélyben nem voltunk, csak picit új volt a szituáció mindenkinek. Itthon senki sem szokott forgalomnak szembe közlekedni a bedugult Hungária körúton... még egy szirénázó mentő sem. Végül is kit érdekel. Megérkeztünk. Ettünk egy 20 centis mirelit pizzát amivel az egész napi kajálás le is volt tudva, majd visszavonultunk pihenni.

Másnap reggel korán irány a reptér, indulás tovább északra, a pakisztáni határtól nem messze fekvő Amritszárba.

Az Indira Gandhi International Airport Mumbai mellett a másik legnagyobb indiai légikikötő, hatalmas forgalommal és változatos légitársaságokkal. Ebből a rövid ott tartózkodás alatt sajnos túl sokat nem láttunk, de mindenképpen óriási élmény volt. Persze a terminálban is csak a 4. ATM adott pénzt, de ezt addigra már kezdtük megszokni.

Azon a környéken ahonnan a mi gépünk indult csak a szokásos társaságok gépei álltak így sajnos nem túl nagy a változatosság mára.


VT-JLE


VT-RJE

5. repülés
DEL-ATQ
JetAirways
Boeing 737-800 (VT-JFQ)

Rövid, mindössze 45 perces út Amritszárig, sok érdekesség nem is történt. Számomra az indulás volt érdekes, mert mintha a párhuzamosan üzemelő két futópálya miatt először nem emelkedtünk túl magasra, ez csak azután történt meg hogy kicsit messzebb értünk a reptértől.

Fedélzeti ellátás itt is megvolt, lényegében ugyanaz mint a Mumbai - Ahmedabad úton.


Ugyanaz az ehetetlen csípős tavaszi tekercs, ehetetlen fűszer ízű cukorka, víz, és egy csoki, ami isteni jól esett az éhező csapatunknak.


VT-JFQ

A rövid repülés végére igen csak összegyűltek a felhők, és a célállomáson már szakadt is gazdagon. Az átlagosnál szerintem nagyobb sebességgel értünk földet, majd egy backtrack után a pályán visszagurulva beálltunk a nekünk kijelölt csápra. Amritszár reptere meglehetősen kicsi és esőben olyan mint Győzike... BEÁZIK! Nesze neked nemzetközi reptér.

Taxiba pattantunk és hamarosan meg is érkeztünk a szállásunkra, ami a egy nagy nemzetközi lánc híréhez méltóan olyan volt amilyennek lennie kellett! Végre tudunk igazán felszabadultan pihenni!

[habigyuri]

10. rész (Az őrület határán)

Miután megérkeztünk Amritszárba, ami a pakisztáni határtól nem messze fekszik megállapítottuk hogy ez a város egész normális a többihez képest. Alapvetően két dolog vitt minket oda. Az egyik az Aranytemplom (Harmandir Sahib) ami a szikh-ek legnagyobb szent helye. A szikh-ek és úgy általában a Punjab államban élők nagyon büszkék arra hogy ők a katonák, ők őrzik a határt. Arról lehet megismerni őket hogy turbánt hordanak, és amint felveszik a vallást, onnantól fogva nem borotválkoznak. Hatalmas bajusz és szakáll jellemzi őket. Minél nagyobb a pödört cukorszórója valakinek annál menőbb.

Az Aranytemplom egyébként egy tó közepén fekszik, amiben megállapítottuk - vigyázz szóvicc - hogy biztosan szikh-víz van. És mit csinál az indiai nő miután kijön a szikh-vízből? Hát szárit szárít... Bocs!

A bejutás ide sem volt egyszerű, mint ahogy Indiában sehova... Nagyon szigorúan veszik a szabályokat mi pedig tiszteletben tartottuk őket. Csupán néhány apróság! Nincs cipő, nincs napszemüveg, lábmosás, kézmosás és kötelező fejkendő mindenkinek. Itt nem ruhatár van a komplexum előtt hanem cipőtár, ami előtt akkora embertömeg tornyosult hogy jobbnak láttuk a hátizsákba gyömöszölni a lábbelinket. Így indultunk meg a bejárat felé, ahol egy marcona őr hamar elrontotta az örömünket amikor is a cipőkről kezdett valamit magyarázni. Próbáltunk úgy tenni mint aki nem érti és mutogattunk a csupasz lábunkra, de emberünk hajthatatlan volt, és vesztünkre kinyittatta a hátizsákunkat, majd mintha legalább fegyver vagy szúró- vágóeszköz lett volna nálunk visszazavart a tömegbe, mert azt bizony mi ott nem fogjuk bevinni. Ezen jól fel is húztam magam majd kezdtem belenyugodni hogy utoljára láttam a kényelmes szandimat (szigorúan zokni nélkül). Pár perc [s]sorban állás[/s] tolakodás után kaptunk egy bilétát valami érthetetlen felirattal amivel megindultunk ismételten a bejárat felé.



Ahogy beléptünk egyből egy "Teknő" szám két sora jutott eszembe...

"Tombol a strandon a lábgomba,
Rád gondoltam az álmomba!"

Valahogy úgy voltunk vele hogy ha ott másnapra nem rohad le térdig a lábunk akkor nincs az a bőrfertőzés ami bennünk kárt tehet. A jövő generáció Canesten krémjét is a mi talpunkról vett ellenálló bacikból fogják készíteni!!!

A hely egyébként gyönyörű, és minden apró szegletét átjárja valami misztikus hit az oda látogató emberekből. Nekik ez a hely tényleg nagyon fontos. Nekünk ugyan furcsa ahogy ruhástul megfürdenek a tóban majd még isznak is belőle miközben méretes halak úszkálnak békésen körbe körbe, de nekik ez valahogy teljesen természetes és megnyugtató. Az alábbi képet kicsit kommandózva sikerült elkattintanom az egyik hívőről, mert senkinek a privát szféráját nem szerettem volna megsérteni, de valahogy muszáj volt megörökíteni a hely szellemét is a lenyűgöző épület mellett.



Magába a templomba mi nem mentünk be mert egyrészről nem volt kedvünk több órán keresztül heringet játszani a sok helyi között, másfelől a szikh-ek szent könyve számunkra nem bír akkora jelentőséggel. Egyébként félelmetes mennyien látogatnak el ide. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy ha rágugliztok az Aranytemplomra és megnézitek a kép találatokat, minde... MINDEN! fotón ugyanakkora a sor. Miután lassan körbesétáltunk és magunkba szívtuk az ottani hangulatot megindultunk kifelé.



Szerencsére a Al Bundy a kis biléta alapján megtalálta a megőrzésre rábízott lábbelinket így hamar be is pattantunk egy ottani elektromos (!) riksába és visszamentünk a hotelba.

A másnapi program még durvábbnak ígérkezett, és itt mindjárt ki is derül a mai rész címválasztása. A cél a pakisztáni határ, az úgynevezett Wagah Border volt. Itt minden este van egy hagyományos őrségváltási ceremónia, amit semmiképpen sem szerettünk volna kihagyni. Délután indultunk hogy estére kényelmesen kiérjünk a határra, amit úgy kell elképzelni hogy a 2x2 sávos autópályáról egyszer csak leterelnek egy parkolóba, és az utolsó kb. 500 métert gyalog kell megtenni a hatalmas tömeggel sodródva. Ezalatt az 500 méter alatt ötször (!) volt motozás és útlevél vizsgálat. És persze egymást érték a fegyveres őrök. Az utolsó ellenőrző pontnál miután látták hogy európaiak vagyunk egyből kiszedtek a tömegből, ám ezúttal kimondottan örültünk neki hiszen a VIP út felé tereltek minket. Így volt lehetőségünk a jobb helyeket elfoglalni a "stadionban"

Miféle stadion? Kérdezhetitek most, hiszen az előbb még egy autópálya utolsó méterein gyalogoltunk. Közvetlenül a határ, és az azon lévő vaskapu előtt az út mentén hatalmas lelátók találhatók, egy igazi aréna. Ugyanez a pakisztáni oldalon is. Itt kérem minden este Fradi - Újpest van. Megy az anyázás és az erőfitogtatás mindkét oldalról. Éneklés ordítás zászlók és hangzavar. Óriási hangulat. Egy mellettünk ülő európai srác beállt futni az indiai zászlóval amit a tömeg akkora ovációval fogadott hogy majd felrobbant az aréna.



Maga az őrségváltás fél órás, számunkra érthetetlen kicsit szürreális, vicces, de mégis látszik hogy ők ott nagyon komolyan veszik.
Furcsák a ruhák, a mozdulatok, minden olyan számunkra komolytalan, de mégis érdekes. A ceremónia végén izomból bevágják a vaskaput, majd mindenki megindul kifelé, ugyanúgy ahogy érkeztünk is.







Este még felmentünk a tetőre kicsit ejtőzni a medencében, és nézni a várost 6 emelet magasból. Ez Amritszárban bőven azt jelentette hogy kb. mindennél magasabban voltunk így tényleg az egész város a lábunk előtt hevert. Itt volt a Rubik kockás srác után a második dolog ami nagyon megérintett (és kivételesen jó értelemben). Fentről volt csak igazán látványos ahogy megszámlálhatatlanul sok papírsárkány szelte az eget. Kis túlzással minden második tetőn állt valaki a madzag másik végén. Eszméletlen jól nézett ki ahogy a tök egyszerű sárkányokat olyan magasra repítették, hogy egy eltévedt utasszállító simán nekimehetett volna... Mit nekik drón vagy egyéb elektromos távirányítós csoda, ha ők ennyitől is nagyon jól tudják érezni magukat.

Másnap miután a hotel hivatalos "taxi kölcsönzője" drágább ajánlatot tett a reptéri transzferre mint amennyiért elvittek a határig meg vissza, diszkréten megjegyeztük hogy ez az ár számunkra nem elfogadható, majd harmad annyiért felhívtuk a manuszt aki két nappal korábban felvett minket a reptéren. Bár az út során minden sofőr adott névjegyet hogy hívjuk bármikor, itt éltünk először és utoljára a lehetőséggel.

Amritszárban történt meg az a kellemetlen eset is amire már egy korábbi részben is utaltam, hogy már nagy rutinnal mentünk jegy nélkül, mondván majd a kis "ticketing" bódéban nyomtatunk magunknak, ám ráfaragtunk, mert itt olyan nem volt. Jegyünk nincs, a fegyveres őr viszont ide sem enged be anélkül... Elmagyaráztuk hogy itt bizony nem lehetett jegyet nyomtatni és bizony mi most nagyon bemennénk és útlevelünk az van, amire sok helyen talán intettek volna hogy nyomás befelé, de többet ne forduljon elő, ám ez India ahol az ilyet nagyon komolyan veszik. Annyira hogy géppisztolyos barátunk elővett egy komplett utaslistát és egyesével kikeresett mindenkit. Ez a checkin előtt még egyszer megtörtént, bár itt már fel volt írva mindenki sorszáma, ezért nem kellett hosszú percekig keresni hogy akkor most családnév vagy keresztnév van e elöl és akkor most melyik betű is van előbb az ABC-ben. Szerencsére bejutottunk, megkaptuk a beszállókártyát és a szokásos szigorú security után már bent is voltunk. Pici a reptér ezért sokáig még kapunk sem volt, meg kellett várni míg felszabadul egy, csak utána mehettünk oda egy újabb útlevél és beszállókártya ellenőrzés után. Addig egy darab érkező gép volt amit viszont szerencsére sikerült a körülményekhez képest tűrhetően megfotózni!


EZ-A012

Izgatottan vártam a gépünket, ami a foglaláskor nagyon úgy tűnt hogy a 45 perce út ellenére bizony egy heavy lesz ismét, mégpedig egy Air India Dreamliner.

A gép hamarosan meg is érkezett, és legnagyobb meglepetésemre nem is volt idegen madár számomra, hiszen Mumbaiban a szemétdombról éppen őt sikerült lencsevégre kapni. Hogy milyen volt Dreamlinerrel repülni az kiderül a következő részből ami egy picit repülősebb lesz mit a mai volt...

[habigyuri]

11. rész (Városnézés Dreamlinerrel)

Ez sajnos nincs meg, de ha előkerül majd megkérek egy modit hogy másolja ide!

[habigyuri]

12. rész (Delhi és a Vistara sztori)

Delhiben egy meglehetősen sűrű nap várt ránk. Bár viszonylag korán érkeztünk a városba, a reptérről a hatalmas gigadugó miatt csak lassan érkeztünk meg a hotelba így csak egy bő délutánunk volt arra hogy mindent megnézzünk amit szeretnénk. Az eredeti terv szerint nem is akartunk túl sok dolgot megnézni. Többektől is hallottuk hogy Delhiben szinte semmi érdekesség nincs, ezért nem érdemes túl sok időt ott tölteni. Ehhez képest kellemes csalódás volt a város, és sikerült egy tartalmas délutánt eltöltenünk itt is.

Az első kiszemelt célpont a Lótusz-templom volt, ami lényegében India válasza a Sidney-i operaházra. A sofőrünk mintha azt mondta volna hogy tulajdonképpen nem is egy templom, inkább valami Müpá-hoz hasonló dolog. Bemenni sajnos nem tudtunk mert pont hétfőn volt zárva, viszont hosszas keresgélés után legalább sikerült találni egy olyan helyet ahol a kerítésre felmászva éppen nem takarta el egy fa az amúgy impozáns épületet.



Innen továbbmentünk vásárolni a szokásos felállásban... Sofőr ajánl egy helyet ahol mi költjük a pénzt ő pedig megkapja a kis jutalékát. Ez esetben azonban emberünk egy kimondottan jó helyre vitt. Olyan volt a hely mint a Sárkény center itthon. Valami raktárépület lehetett átalakítva "plázává", ahol viszont hatalmas kínálattal és kimondottan jó árakkal találkoztunk. A slussz poén az volt hogy a taxisofőr említette hogy itt tudunk enni is amire ekkorra már igen csak nagy szükségünk volt. A 3. emeleten volt egy ajtó amire egy A4-es papírra kézzel ki volt írva hogy "Restaurant". Mit mondjak nem voltunk túlságosan bizakodóak hiszen inkább tűnt valami személyzeti bejáratnak vagy egy titkos vesekioperáló műtőnek annyira el volt dugva és annyira furcsa helyen volt hogy lényegében mindenre számítottunk csak arra nem hogy ott enni fogunk... Ehhez képest az ajtó mögött egy kimondottan igényes éttermet találtunk értelmes pincérrel és kínálattal, így végre sikerült olyan helyi kaját is kipróbálni ami nem akart lyukat marni az ember oldalára.

Energiával és mérhetetlen mennyiségű szuvenírrel feltöltődve indultunk tovább a következő helyre, amit eredetileg nem is akartunk megnézni, mert hogy azt sem tudtuk hogy létezik. Ezt is a sofőrünk ajánlotta. Ezért mondjuk valószínű nem kapott jutalékot senkitől...
A következő célpont Humayun síremléke volt. Róla annyit sikerült megtudni, hogy valami nagy hódító volt. Az egész tulajdonképen egy park sok régi épülettel, romokkal és sok zöld növénnyel. Érdekesség hogy az ilyen zárt tereket nagyon rendben tartják. Tiszta rendezett, gondozott pázsit, szóval olyan mint amilyennek az ember elvárná. Belépő persze itt is úgy van hogy a külföldinek 20x annyiba kerül mint a helyieknek, de ezzel együtt sem drága a hely.

Belépve először egy jobbos kanyarra Isha-kán síremléke felé vesszük az irányt. Ő is valami hadvezér lehetett, ha jól emlékszem. A síremléke egy kerek épület, belül márvány szarkofággal és efféle festett kupolával.



A környezet is pazar. Mintha nem is India fővárosában lennénk.



Itt készült pár közös fotó néhány helyi sráccal, mert az európai csajok nagyon különlegesnek számítanak itt, és az átlagosnál is többször lettünk leszólítva egy közös fotóra, aminek természetesen nagyon szívesen eleget tettünk.

Miután a parknak ezt a részét körbejártuk elindultunk befelé a fő attrakcióhoz, Humayun síremlékéhez. Tegye fel a kezét akinek ismerős valahonnan...



Az épület meglehetősen emlékeztet a Taj Mahalra, csak valamivel kisebb és nem fehér márványból készült. Ennek ellenére nagyon szép és a kilátás a parkra is nagyon kellemes fentről.

Ekkorra már picit kezdtünk fáradni és a vizünk is elfogyott, ezért úgy döntöttünk elindulunk visszafelé az autóhoz, mert terv szerint még egy helyet meg szerettünk volna látogatni. Kifelé menet találtunk egy büfét ahol feltöltöttük magunkat ásványvízzel és már vissza is értünk a parkolóba, ahol a sofőrünk türelmesen várt minket.

Itt volt egy vicces dolog, ami akkor nem volt annyira vicces számomra. Történt ugyanis hogy állt az autónk mögött egy manusz valami pelenkával a fején egy kosárral a kezében. Először arra gondoltam hogy kéregető és nem is igazán foglalkoztam vele, sétáltam a jobb hátsó ajtó felé ahol addig utaztam. Eközben a többiek í bal hátsó ajtón szálltak be a másik oldalra. Amikor már éppen nyitottam volna az ajtót, a fickó aki ott állt az autó csomagtartójával egy vonalban, hirtelen letette a földre a kosarat, levette róla a rongyot, és elővette a kobráját... És itt most nem a répájára, nyeles tojására, vagy a félszemű főhadnagyra gondolok... frankón ott figyelt a lábam mellett egy méteren belül egy ágaskodó királykobra... Az egész olyan hirtelen történt hogy hirtelen fel sem fogtam, egyszerűen elkezdtem futni a másik irányba, megkerültem az autót miközben kiabáltam a többieknek hogy baromi gyorsan húzódjanak át a hátsó ülés jobb oldalára mert különben én itt most valaki ölébe fogok ülni a diszkrét 100 kilómmal. Persze akkor nem értették miért vagyok ennyire megrémülve, de gyorsan elmagyaráztam a helyzetet. Ahogy visszanéztem a hátsó ablakon a fickó éppen pakolta vissza a kosárba az állatot és jól kiröhögött mind a két fogával. Utólag persze már én is csak nevetek rajta, de akkor ott nem volt annyira vicces.

Továbbmentünk az India Gate-hez, ami a mumbai-hoz hasonló diadalív, egy nagyon hosszú park egyik végén. Érdemes megnézni térképen hogy mekkora a park. Egyik felén a parlament épülete, míg a másik végén ez a műemlék található. Itt tényleg csak egy fotóra ugrottunk ki az autóból mert a közelben nem lehetett parkolni. Megbeszéltük hogy 15 perc múlva ugyanott felvesz a sofőr ahol kiugrottunk. Így is volt. Gyors fotó után már mentünk is vissza.



Az ember tömeg itt leírhatatlan. Még az az óriási park is tele volt bámészkodókkal. Volt aki piknikezett míg mások a szökőkútban fürödtek. Ennyi embert nem tudom hol láttam utoljára ilyen formában.

Ezután visszamentünk a hotelba és az amritszári esetből tanulva inkább kinyomtattuk a repülőjegyeinket Mumbaiból hazafelé, mert a Turkish-nek a nemzetközi terminálon nincs képviselete, így ismét problémás lehetett volna a bejutás. A legszebb az volt az egészben, hogy egy viszonylag olcsó hotelben voltunk Delhiben, mégis egy külön dedikált pihenő szobában iMac-ről lehetett intézni ezt a dolgot. Ha véletlenül valakinek kedve támadna Delhibe utazni, nagyon bátran ajánlanám ezt a szállást.

No de előbb még el kell jussunk Mumbaiba... És itt jön egy külön történet ami megér egy hosszabb felvezetést.

Még tavaly decemberben láttam a Facebook-on hogy whitepelican fórumtárs járt arrafelé és fotózott egy különleges gépet. A gép egy Vistara Airbus A320-as volt, ami egy egészen új légitársaság. Olyannyira új hogy az a bizonyos kép volt az első erről a légitársaságról, és a mai napig ez a kép szerepel illusztrációként a légitársaság wikipédia oldalán.

Amikor körvonalazódott hogy sokat fogunk repülni Indián belül is, szerettem volna minél változatosabb légitársaságokat kipróbálni. Ekkor határoztam el azt is, hogy én szeretnék lenni az első aki repül is ezzel a géppel.

A Vistara egyébként ahogy hallottam félig meddig próbál a Kingfisher nyomába lépni. Business, Prémium Economy és Economy osztályon utazhatunk velük, és úgy hirdetik magukat hogy ők egy kimondottan prémium légitársaság. Miután a cég mögött a Singapore Airline és az indiai Tata Sons áll, erre meg is volt minden esély.

Igen ám, de jegyet foglalni erre a gépre nem volt egy egyszerű történet. Útitársaim szerencsére támogatták eme agyfingásomat, és hajlandóak voltak benyelni a plusz kb 2-3000 Ft-ot, amennyivel a Vistara drágábban kínálta a Delhi - Mumbai jegyeket a konkurenciáknál. Igen ám de a foglalás valamiért sosem jutott el a végéig. Amikor fizetni kellett volna kiderült hogy csak indiai bankkártyát fogadnak el. Nem baj, valahogy megoldjuk. Ekkorra már Nisha a korábbi menyasszony hazautazott, viszont jött helyett Varun, aki rendelkezett ilyen bankkártyával és nagyon kedvesen felajánlotta hogy kifizeti nekünk a jegyet, mi pedig majd átutaljuk neki utólag. Viccelődtünk is hogy szegény még alig érkezett meg Magyarországra, de máris lehúzzuk egy komolyabb összeggel. Meg ahogy azt Móricka elképzelte. Varun egyik kártyája nem működött, a másikról pedig egy olyan telefonszámra érkezett az SMS kód, amelyikhez tartozó SIM kártya valahogy Indiában pihent egy fiók mélyén. Ez nem jött be. Itt már úgy voltam vele hogy ha a fene fenét eszik is én Vistarával fogok repülni! Nem érdekel hogyan, de megoldom. Nem is kellett több, írtam az ügyfélszolgálatnak ahonnan azonnal jött a válasz hogy sajnos nem tudok bankkártyával fizetni. Jó akkor hogyan tudok? Mondjuk átutalhatnám? Nem azt nem lehet, de küldjem el a foglalásom adatait. Oké! Adatok elküldve, majd kis idő múlva jön a válasz hogy akkor a kért jegyek le lettek foglalva. Jó de én még nem fizettem, most mi lesz? Na itt hangzott el az a mondat amit legkevésbé szeretne bárki is egy indiai ügyfélszolgálatostól hallani.

"Nyugodjak meg minden rendben lesz!" és hogy "Majd a reptéren kifizetem a jegyeket az utazás napján."

Hát oké, de hogyan? Sosem fizettem reptéren jegyekért és amúgy is... Mi van ha nem sikerül? Ha ezt a gépet lekéssük akkor a másnapi hazautunk igen komolyan veszélybe kerül. Egy foglalási számunk volt "Confirmed" státuszban a rendszerükben a megfelelő adatokkal, de attól még szeretünk veszélyesen élni az tuti...

Nem mondom hogy nyugodt voltam a reptér felé, de legalább ekkor már tudtam hogy Delhiben a terminálon minden társaságnak van képviselete, hiszen innen repültünk 3 nappal korábban Amritszárba. Persze felkészültünk a legrosszabbra, így végig készpénzben őrizgettük a jegyárat, nehogy pont aznap mondja be az unalmast a bankkártyás fizetés. Nem is volt gond, kifizettük és meg is kaptuk a jegyeket.


VT-TTF

7. repülés
DEL-BOM
Vistara
Airbus A320 (VT-TTG)

Szép időben szálltunk fel Delhiben és terv szerint 1 óra 40 perc lett volna az út Mumbai-ig.

A fedélzeti ellátás és a szolgáltatás minősége egyébként nagyon nagyon színvonalas volt, szép tiszta vadiúj gép. Abszolút az a színvonal amit az előzetes információk alapján vártam a Vistarától!


Naan kenyér, zöldségfasírt, tojás rántotta (ala Rameshkumar) - picit fűszeres, fahéjas csiga, gyümölcssaláta, víz.

Picit ugyan fűszeres volt, de még az ehető kategória, és mivel a korai indulás miatt a hotelben reggelire már nem jutott idő, kimondottan jól eset.


VT-TTG

Amikor már elég közel voltunk Mumbaihoz bekövetkezett az amitől kicsit tartottunk. A monszun miatt az érkező gépek várakozásra kényszerültek és komoly késésekre lehetett számítani. Tartottam egy esetleges divertálástól mert másnap indult a gépünk hazafelé, amit nagyon nem lett volna szerencsés lekésni. Végül egy komoly holdingolás után sikeresen landoltunk Mumbaiban.


(Screenshot by Sziszka)

Itt szakadó eső fogadott úgyhogy túl sok dolgot már nem csináltunk az utolsó Indiában töltött napon. Egy kis vásárlás és hennázás még belefért a délutánba, majd egy Kingfisher sör társaságában lényegében lezártuk az utazást és korán pihenni mentünk, mert másnap hajnalban indult haza a gépünk.

Ezzel a lényegi rész véget is ért. Következik a szezonzáró epizód a hazautazásról, ahol azért még volt érdekesség repülős szempontból is, de ezt majd legközelebb!

[habigyuri]

13. rész (Szezon finálé - hazaút)

Elérkeztünk a történet utolsó napjához. Szerdán hajnali 2-kor csörgött az ébresztő, ami itteni idő szerint kedd 22:30-volt. Mikor hazaértünk mondtuk is a hozzátartozóknak hogy "Mi ma akkor keltünk amikor ti tegnap lefeküdtetek aludni." Ez persze elég fárasztó, de legalább így emberi időben haza tudtunk érni, ezért teljesen megérte.

Ilyen korán szinte semmi forgalom nem volt így időben kiértünk a reptérre. Az indulási szint Mumbaiban lenyűgöző. Egyszerűen gyönyörű a nemzetközi terminál. Az érkezési szint is nagyon tetszett, de az igazi nagy terek azok a felső szinten vannak. Szenzációs építészeti és dizájn megoldásokkal találkoztunk. Az utolsó apró részletig rendben volt ez a reptér. Bejutni viszonylag lassan sikerült hiszen amit befelé végig kellett állni sor, azt kifelé is kellett, annyi különbséggel hogy itt már nem kellett a kis papírfecnivel vacakolni.

Mivel időben érkeztünk, a hosszú bejutás ellenére is volt időnk egy kis vásárlásra és egy gyors "reggelire". A boltok szempontjából egyébként csalódás volt a hely, mert egy ilyen magas színvonalú épület megérdemelt volna változatosabb boltokat, de végül nagyjából sikerült megvenni az utolsó szuveníreket is.

Itt láttam először élőben Emirates A380-ast ami külön öröm volt annak ellenére hogy Európa minden rendes repterén common-nak számít már a típus.

Amikor kiírták a kapunkat, megindultunk egy jó 10 perces sétára. Itt is vannak komoly távolságok épületen belül. Ahogy odaértünk már bent állt a gépünk ami elsőre kicsit furcsa volt, mivel a hátulja nagyon hirtelen tűnt el a sötétben a kivilágítatlan forgalmi előtérre belógva. Eszembe jutott hogy talán a festett gép lesz, de annyira sötét volt hogy nem voltam benne biztos hogy nem csak én akarom e annak látni. Végül kiderült hogy bizony nem csak én. A gép valóban a TC-JJU volt a friss San Francisco livery-vel.

8. repülés
BOM-IST
Turkish Airlines
Boeing 777-300ER (TC-JJU San Francisco livery)

Beszállás után utoljára elgurultunk a szemét domb előtt majd felpörögtek a hajtóművek és már meg neki is lódultunk a 6 órás útnak Isztambulig.

Mikor a levegőbe emelkedtünk nagyon jó érzés volt magunk mögött hagyni ezt a furcsa világot. Nagyon fáradtak voltunk eddigre és iszonyúan hiányzott a számunkra megszokott civilizáció és az itthoni életmód. Emlékekkel teli, mégis megkönnyebbüléssel ültünk a triplán hogy még utoljára visszatekintsünk a zsúfolt megapolisz egyre távolodó tengerpartjára.

Az utazó magasság elérése után nem sokkal érkezett a reggeli, ami végre újra kontinentális volt. Két pofára be is habzsoltam az egészet.


Kecske sajttal töltött lepény, sonkás-sajtos melegszendvics, spenót, magokkal szórt sütemény, gyümölcssaláta, zsemle, vaj lekvár, almalé.

Egy pár kisebb rázkódáson kívül egy teljesen sima ám meglehetősen hosszú 6 órás út következett, eleinte az óceán, majd Irrán végeláthatatlan homokos vidéke felett.

A levegő sajnos túl párás volt ahhoz hogy Teheránt, vagy a Kaszpi-tengert is lássuk, de néhány havas hegycsúcs azért megtörte a monoton homokszínű tájat.


Ez például pont az Ararát, aminek a tetején a történet szerint Noé bárkája kötött ki.

Közeledve Isztambulhoz sejthető volt hogy ismét jó hosszú megközelítés vár ránk, de legalább a látvány tudatta velünk hogy már bizony közel járunk!


Boszporusz

8-10 percig repültünk a "rossz" irányba a tenger felett, közben számoltam a szembe jövő forgalmat és próbáltam kitalálni mikor csinálunk mi is egy éles jobb fordulót. Ezt többé kevésbé sikerült is a többi gép mozgásából kisakkozni. Innen már legalább tudtuk hogy akkor most még ugyanennyi van visszafelé is a jobbos forduló után.


TC-JJU

Sima landolás után begurultunk a kijelölt állóhelyre ami éppen egy Mahan Air Airbus A340-300-as mellett volt. Ha nem lett volna ordenáré mocskos az üveg, talán értelmesebb kép is készülhetett volna róla, de sajnos IST volt a legkoszosabb legzsúfoltabb és leglepukkantabb reptér az egész út során. (Beleértve a beázós kisebb indiai reptereket is!)


EP-MMB

Végül egy doku fotó a saját gépünkről is ami mintegy kimentett minket a két hetes nélkülözésből.


TC-JJU (San Francisco livery)

Kb egy órácskánk volt átszállni. Itt szomorúan tapasztaltam hogy hiába vagy túl a biztonsági átvizsgáláson, a gépen kapott vizet akkor is kidobatják veled... Szerintem baromi gáz. Már az is felesleges szerintem hogy alapból nem lehet bevinni folyadékot hiszen a duty free-ben lényegében bármit összerakhat aki rossz szándékkal indul útnak... De hogy bent egy egyszerű átszállásnál is dobj ki mindent az lényegében nem szól másról minthogy költsd a pénzt paraszt a reptéren a túlárazott dolgainkra. (Kirohanás vége! ]:) )

Átsétáltunk az épület másik végébe ahova első nap érkeztünk, hiszen úgy volt logikus hogy akkor talán onnan is indulunk vissza. Kapunk ekkor még nem volt, de a táblákat folyamatosan figyelve egyszer csak kiírták hogy "Budapest" amit valami iszonyú jó volt olvasni abban a pillanatban. Leértünk egy zsúfolásig megtelt részre ami szerintem inkább a Népligethez hasonló buszpályaudvar volt mint nemzetközi repülőtér, és egy gyors kapucsere után már szálltunk is be a buszba ami elvitt a külső állóhelyen várakozó géphez.

9. repülés
IST-BUD
Turkish Airlines
Boeing 737-900ER (TC-JYB)

Miután felszálltunk készült még pár emlék fotó, bár a déli nap, a repülőgép ablaka és a forróság nem tett jót a minőségnek...


TC-OBU


TC-JJS (Egy APU által Picasso stílusban szétfújt svanccal)


TC-JSH

Nem túl hosszú gurulás után egy kicsivel hosszabb sorban állás, majd nekifutásból Budapestig szökkenés. Ez a szűk két óra már igazi örömrepülés volt a nem túl zsúfolt gépen.

Ellátmány itt is a "szokásos" színvonalas, ahogy korábban mindhárom alkalommal.


Sajtos szendvics, füstölt lazac saláta, meggyes piskóta, kétszersült, víz

Budapest felé közeledve még megittunk egy kávét, mondván itt már bármilyen mellékhatása is legyen azt már bizony haza visszük! Csak hogy egy kicsit mégis visszautaljak a kint töltött két hét viszontagságaira is...

Kicsit darabos megközelítés után szinte hallom magamban az irányító hangját ahogy mondja hogy "proceed to bravo papa five three one, cleared ILS runway three one right".



Sima landolás után begurulás a szokott helyre, ahol már minden ismerős, minden a régi, hiszen két hét után végre HAZAÉRTÜNK!

Sokat gondolkoztam rajta mit írhatnék összegzésként? Jó volt? Nem volt jó? Visszamennék? Nem mennék vissza? Ajánlanám másnak hogy meglátogassa ezt a hatalmas országot vagy sem?

Leginkább azt mondanám mint Manu, a módosult tudatállapotú, Agrában otthagyós taxisofőr...

I Never Do It Again

DE! Amellett hogy még egyszer nem csinálnám végig ezt a két hetet, mégis azt kell mondanom hogy egy percig sem bántam meg hogy ott voltam, átéltem, megtapasztaltam egy alapjaiban nagyon más kultúrát, megismertem furcsa szokásokat, embereket, láttam hogy a káosz is tud működni, és nem utolsó sorban megtanultam értékelni mindazt ami mellett itthon úgy elmegyünk hogy észre sem vesszük. Milyen jó a csapból inni... Vagy hogy van sokkal rosszabb a BKK-nál tömegközlekedés szempontjából. Vagy hogy milyen szerencsés vagyok hogy fedél van a fejem felett. Vagy éppen hogy milyen kiváltságos helyzetben vagyok hogy eljuthattam egy messzi országba, megtapasztalhattam új dolgokat. Indiában ezt nagyon sokan nem tehetik meg soha.

Ez a két hét iszonyú kemény volt, de az idő megszépíti az emlékeket és segít megerősíteni a gondolatot, hogy ezt bizony kér lett volna kihagyni.

Ha valaki kedvet kapott hozzá, csak biztatni tudom. Iszonyú nehéz lesz az ott töltött idő, de utólag nagyon megéri. India annyira más mint amihez mi szoktunk, hogy igazán elképzelni sem lehet, át kell élni! Ha egy szóval kellene jellemeznem akkor az tényleg a hihetetlen lenne... Vagy egyszerűen csak Incredible!

Köszönöm a figyelmet!

[gbendzsi]

Ó igen, remek ötlet volt! Ha lesz időm elolvasom újra!

[GBalint]

Jó volt újra elolvasni Örülök, hogy nem veszett el ez a remek beszámoló!

[RimoRoli]

Na ez nagyon nagy szerencse, hogy megmaradt az utokornak! En meg mindig nem ertem, hogy ezek a b@uzak miert toroltek el a forumot, mert azert nem kis eszmei erteke volt.. De hat a bosszu..

Mindenesetre koszi, hogy minket megtiszteltel ezzel!