Incredible India (2015)

[habigyuri]

Sziasztok!

Miután ez a beszámoló is törlésre került a tudjuk honnan, úgy gondoltam érdemes lenne itt újjá éleszteni. A beszámoló nagy része szó szerint megvolt szerencsére, így nagyon nem nyúltam hozzá. Egy-két rész sajnos hiányzott, de ott úgy emlékszem többnyire képek voltak csak. Ez most sem lesz máshogy. Szóval fogadjátok soxeretettel változtatás nélkül az Indiai kalandokat!

Bízom benne hogy van rá igény!


0. rész (Petting)



"...India: angol mozaikszó. Azt jelenti, I Never Do It Again..."
- Manu, taxisofőr -

Először is egy kis magyarázat a fenti idézethez. Amikor Jaipurból Agra felé tartottunk autóval, ez a mondat hangzott el a sofőrünk szájából, és azt hiszem az utunk további részében ezt ismételgettük a legtöbbet.
India rendkívül sokoldalú. Szép, érdekes, lenyűgöző, de egyben európai ember számára sokkoló, kimerítő és valami megmagyarázhatatlan módon furcsa. Egyszer látni kell, de ez pontosan elég ahhoz hogy személy szerint soha ne akarjak visszamenni.
Az ember kicsit átértékeli a dolgait az biztos. Node vágjunk is bele mindjárt az elején.

Az egész történet valamikor tavaly nyáron kezdődött amikor egy kedves indiai kollégám, Nisha, többed magammal meghívott az esküvőjére, mi pedig igent mondtunk. A meghívás része volt hogy amíg az esküvő helyszínén, Ahmedabadban vagyunk addig semmire sem lesz gondunk.
Arra gondoltunk, hogy ha már kiutazunk akkor legyünk kint két hetet és jó alaposan járjuk végig az országot, hogy minél több várost, látványosságot megnézhessünk.

Az első terv az volt hogy "leugrunk" WizzAir-rel Dubai-ba, majd onnan valamelyik indiai társasággal tovább Mumbai-ig. A terv elsőre jónak tűnt, de miután úgy nézett ki hogy csődbe ment a SpiceJet, ráadásul a Turkish is nyomott egy komoly akciót változtattunk a terven.
A végleges útvonal úgy alakult hogy isztambuli átszállással megyünk, és Mumbaiba érkezünk, valamint onnan is indulunk vissza. Innen már minden gyerekjátéknak tűnt, bár később rá kellett jönnünk hogy Indiában nincs olyan hogy valami gyerekjáték, minden borzasztóan bonyolult és körülményes.

Itt egy fél mondat erejéig szeretném megjegyezni hogy alapvetően nem spottertúrára mentünk, de azért erre is jutott idő, szóval a beszámolóba a repülős dolgokon kívül sok egyebet is megpróbálok belecsempészni.

Mivel India rohadt nagy, és sok a látnivaló, rengeteget repültünk, rengeteg érdekes helyen jártunk, és hát spotterból sem lesz szalonna, szóval lesz mivel megtölteni ezt a néhány oldalt.

A végleges utazás úgy alakult hogy: BUD-IST-BOM-AMD-JAI innen kocsival Agra, majd Delhi aztán ismét repülővel DEL-ATQ-DEL-BOM-IST-BUD.
9 repülés, 5 légitársaság, 6 indiai város, 15000+ km... mindez két hét alatt.

A továbbiakban igyekszem időrendben haladni, még akkor is, ha ezzel a puskapor nagy részét már az elején el fogom lőni. Szerencsére végig voltak érdekességek, ezért ígérem hogy a későbbi részeket is érdemes lesz végigolvasni.

[habigyuri]

1. rész (Kiutazás)

Kép nélkül nem lehet beszámolót kezdeni, én sem szeretném, no de a hogy egy kicsit mindenki ráhangolódjon a dolgokra első körben egy kis "előétel", szó szerint, és átvitt értelemben is.

Első repülés:
BUD-IST
Turkish Airlines
Boeing 737-900ER (TC-JYG)

Sima repülés, korrekt fedélzeti ellátás, majd a nagy forgalom miatt hosszú megközelítés után érkezés Törökországba.

Alapvetően nem vagyok kulináris köcsög, többnyire a Facebookra sem posztolom ki minden nap mit zabáltam éppen, de arra gondoltam hogy hátha valakit érdekel, ezért minden úton lefotóztam az aktuális ellátmányt is.



Sonkás szendvics, mozzarella saláta, csoki mousse, víz, üdítő.


Másdik repülés:
IST-BOM
Turkis Airlines
Boeing 777-300ER (TC-JJR)

Kb 2,5 óra várakozás után izgatottan szálltam be életemben először egy szélestörzsű gépbe, ami mindjárt egy hatalmas klasszikus, a jó öreg "triplahetes". Majdnem teltház, többnyire indiai utasok és tömény lábszag. Romantikus...
Szerencsére a fények a lehető legjobbak voltak fotózásra, és az ablakom is egy forgalmas guruló útra nézett, ezért a beszállás és a gurulás között eltelt fél óra sem telt eseménytelenül. Töménytelen duma és "Gasztroanygyal Traveler Circle edition" után végre repülős képek következnek:










Az út Mumbai-ig 6 óra volt, ami számomra lehetetlenül hosszúnak tűnt dacára a fedélzeti szórakoztató rendszernek és az ismételten színvonalas ellátásnak.



Roston csirke padlizsánnal, mézes fánk, gyümölcs saláta, zsemle, vaj, lekvár.



Ismét egy kis lábjegyzet: 2010-ben repültem utoljára nemzeti légitársasággal, ráadásul akkor is csak európán belül, ezért nem tudom összehasonlítani a dolgokat semmivel.
Számomra teljesen megfelelő volt az ellátás mindenhol, ahol volt, ezért a "bezzeg régen minden jobb volt" dolgokkal nem tudok mit kezdeni, még akkor sem ha így van.

Leszállás után szerencsére volt lehetőségem egy gyors cockpit fotóra, amit egy szolid két órás kicsekkolás követett.




Indiában semmi sem egyszerű, először beálltunk egy sorba aminek a végén kiderült hogy ki kellett volna tölteni egy papírfecnit. Persze minden adat benne van az útlevelemben is, de azért ki kell tölteni.
Oké, papír kitöltve, a sort másodszor is végigálltuk, majd fotó, pecsét és már... már azt gondolnád bent is vagy az országban de baromira nem, mert 10 méterre egy újabb egyenruhás megnézi hogy az előző manusz tényleg belenyomta e a pecsétet. Mekkora királyság... 2 embernek is adtunk munkát! Itt a trükk. Na most már tényleg felvehetjük a csomagokat, már ha még megvannak ennyi idő után.
Szerencsére megvolt, gyors pénzváltás és ásványvíz vásárlás után irány a kijárat. Mármint hogy a következő sor, ahol megnézik nem csempészel e vámköteles cuccot az országba. Pontosítok... Nem csempészel e vámköteles cuccot a kézi pogyódban, mert a feladottban akár atombomba is lehetett volna, az a kutyát nem érdekelte. Lényeg hogy álhattunk sorba még 20 percet.

A sok sorbanállásnak meg is lett az eredménye. Egyrészről olyan feszültek lettünk hogy ha még egy sor lett volna biztosan bántalmazunk valakit, másrészről az előre egyeztetett reptéri transzferünk nem várt meg. Szerencsére hamar fogtunk egy taxit ami sokkal olcsóbban elvitt a hotelig.

Végre megérkeztünk!!!

[Toomi]

Nagyon jó a meglepi, toljad csak !

[habigyuri]

2. rész (Becserkészni az utolsó mohikánt, avagy a remény hal meg utoljára)

India sokkoló. Európai ember számára felfoghatatlan a káosz. Az óriási hőség elviselhetetlen páratartalommal párosul. Kicsit az jut az ember eszébe hogy, mégis mit keresek én itt???
Szerencsére a taxi és a hotelszoba kellő biztonságérzetet ad, így egyelőre csak tisztes távolságból szemléljük a kinti világot.

Nincsenek járdák, nincs KRESZ (Helyette erősebb kutya b@#%ik van.) a közlekedés olyan hogy vezethetsz te itthon bármilyen jól, kint nem jutnál pár száz méternél messzebbre. Érdekes viszont hogy ez a magára hagyott világ valamiért mégis működik.
Eleinte egyáltalán nem mertem fotózni. Nem attól féltem hogy kirabolnak vagy ilyesmi. Egyszerűen elfogott egy furcsa érzés hogy miért akarom én mások nyomorát megörökíteni és másnak dicsekedni ezzel... Az utca és az emberek nem egy látványosság, ők így élnek, hiába érdekes ez számunkra.
Később azért oldódott a dolog, de ahhoz tartottam magam hogy direktben senkit ne fotózzak le csupán azért mert koszos, büdös, vagy putriban lakik.

Azért felvezetésként legyen itt egy utcakép, ami az átlagosnál sokkal jobb környéken készült, ennél többnyire csak rosszabb a helyzet.




Azért teljesen nem szeretnék lekanyarodni a repülős vonalról sem, szóval folytassuk is az első igazi spotterkedős órácskával.

Mumbai fő reptere, a Chatrapati Shivaji Nemzetközi Repülőtér (BOM/VABB) India egyik legforgalmasabb reptere. Rengeteg érdekesség, és egy olyan fotós hely, amit legalább annyira fel lehet ismerni ezer fotó közül is mint mondjuk a Maho beach-ről készült képeket.

Egy probléma van csupán a hellyel. Indiában nem szeretik a Spottereket. A tevékenység se nem legális, se nem tiltott. Egy szürke terület ami még a helyieknek sem teszi könnyűvé a repülőgépek fotózását. Ezek után fel sem merült hogy egyedül vágjak neki, kerestem valakit aki segíteni tud.
JetPhotos.net-en találtam rá Atamvir-ra (aka. FoxbatOne), akinek nem tudom eléggé megköszönni azt a rengeteg segítséget amit kaptam tőle. Nem csak a reptér kerítése mellett, de az odajutásomban is rengeteget segített, végig úgy mintha valami VIP lennék. Taxit foglalt nekem, eljött a hotelunka is hogy alaposan felkészítsen arra ami rám vár majd, de erről a következő részben fogok részletesebben mesélni.

Az eredeti tervünk az volt hogy pénteken hajnalban kimegyünk a lineup-os helyre, amit gondolom a legtöbbünknek nem kell bemutatni, majd délben visszamegyünk egy másik helyre érkezőket fotózni. Természetesen volt egy konkrét madár aki miatt pont ezt az időpontot választottuk, sokan már biztos ki is találtátok, de egy picit még fokoznám a hangulatot azzal hogy nem árulom el.
Reggel vártam a megerősítést hogy oké a dolog, de sajnos elmaradt. Iszonyatosan fáradt voltam a hajnali keléstől hiszen átállni sem volt időm és ami ott hajnal, az itthon még inkább "tegnap este". Picit csalódottan, de bizakodva visszafeküdtem aludni egy keveset, annak reményében, hogy a déli fotózás nem marad el, és kárpótol mindenért.

Már a kijutás sem volt egyszerű. Azt beszéltük meg hogy a Saki Naka metróállomásra visz a taxi, és onnan közösen megyünk a helyre. Így is lett, bár az ottani forgalom miatt az út a nem túl nagy távolság ellenére is több mint egy óráig tartott. Atamvir már türelmetlenül várt egy leintett autoriksával (ez a hivatalos neve, de hívhatjuk tutktuk-nak is) amibe bepattanva már száguldottunk is a 27-es pálya délutáni oldala felé.

A fotós hely egy nyomornegyed szélén húzódó földesúton található. Nyakig ér a szemét, iszonyú bűz fogad. Fotózni szigorúan csak hátizsákból mert ha a helyiek rendőrt hívnak ránk, baj van. Szerencsére Atamvir elmondja hogy erről a helyről azért nem annyira kockázatos fotózni, de jobb óvatosnak lenni. Akiket a szövegelés kevésbbé érdekel, végre fellélegezhetnek, fotó jön!
Először is két induló, ami azért nagyon jó mert látszik a hely is valamennyire. (A futóműbe belógó kerítésért ezúton is elnézést!)






Jobb oldalon egyébként egy folyó található amibe a helyiek tonna számra öntik a szemetet. Valószínű ha csak egy pillanatra belelógatnám a lábam, tövig lerohadna.

A pályaküszöb egyébként jó pár méterrel balra található, ezért az érkező gépek itt még magasabban vannak, ami miatt egy picit "patakpartosak" a képek. Végülis folyó van...



Annak ellenére hogy csak kb fél órát voltunk kint elég szép forgalom volt.











És akkor elérkeztünk ahhoz a géphez ami miatt kimentünk.
A lottóötösnél is kisebb esélyt adtam volna rá hogy IranAir SP-t fogok Mumbaiban fotózni, hiszen az összes létező internetes oldalon amit láttam úgy tűnt hogy már csak az EP-IAC repül, de az is csak nagyon ritkán, és akkor is mindig Kuala Lumpur-ba.
Ezek után mikor Atamvir mondta hogy a gép továbbra is rendszeres látogató kedden és pénteken, mondanom sem kell, majd kiugrottam a bőrömből! Egy pici késéssel ugyan de lejött az utolsó menetrend szerint közlekedő SP, életem egyik legnagyobb, ha nem A LEGNAGYOBB fogása!






Fülig érő mosollyal szálltam be a tuktukba amivel visszamentünk a metróállomásra, ahol Atamvir fogott nekem egy taxit és visszamentem a hotelbe.

Délután egy kis városnézéssel folytattuk, ahol a legérdekesebb látnivaló India kapuja, azaz a Gateway of India volt.



Kár hogy a szagos képet még nem találták fel mert sokkal átütőbb lenne az élmény!

Másnap hajnalra ismét spotterkedés volt a terv. Ezúttal a híres lineup-os helyről!

[habigyuri]

3. rész (Mumbai lineup, és ami mögötte van)

Előre is elnézést, de a mai rész kicsit mézes madzag szagú lesz, de enyhítő körülményként remélem elfogadjátok hogy még sok kép jön erről a helyről később.

A sztori viszont remélem némiképp kárpótol mindenkit a relatíve kevés kép miatt...

Mint az előző részben említettem, Indiában a spotterkedés egy szürke terület. Nem úgy van hogy felülsz a biciklire, kimész a kerítés mellé egy sörrel, és pár hozzád hasonló agyfingásos cimborával kattintgattok egész délután.
Ez különösen igaz ha a híres lineup-os képekről van szó. A hely lényegében egy óriási szemétdomb, ahová egy nyomornegyeden keresztül visz az út. Értsd úgy hogy a kis kunyhók között egy fehér ember számára labirintusnak tűnő sikátoron kell megközelíteni a helyet, valahogy úgy ahogy az alábbi térképen is jelöltem:



Ha ez nem lenne elég, még a hotelben Atamvir tartott egy gyorstalpalót hogy mit szabad és mit nem. Erre azért volt szükség, mert az utóbbi hetekben a hely nagyon komolyan a figyelem középpontjába került. Történt ugyanis hogy kb. 15 (!) helyi spotter. Tizenöt! Gondolj bele mi hányan vagyunk a dombon ha jön valami érdekes...
Szóval kb. 15 spotter integetett egy Emirates és egy AirIndia gép pilótájának. Integetett! Nem fogott rá fegyvert, vagy dobálta meg csirke tikka masalával, egyszerűen integetett. Persze a rutinos pilótákat sem kell félteni, mint aki nem látott még integető spottert, az esetet egyből jelentették a toronynak, a torony pedig a rendőrségnek.
Szuper! Egy rövid időre felmerült hogy nem tudunk kimenni erre a helyre, de aztán meggyőztem Atamvirt, hogy ha engem megrontanak egy koszos indiai börtönben, akkor is fotózni akarok erről a helyről. Ha csak két kockát is el tudok lőni egy JetAirways 737-esre már akkor is boldog lettem volna.

Szóval a haditerv... Legyek láthatatlan és néma! A némát értsd szó szerint. Abban az egy órában amit kint töltöttünk nem volt szabad megszólalnom, csak kézjelekkel kommunikáltunk. A legkevésbbé feltűnő ruhámban mentem, sapkában, mintha legalább a CIA-nek készítenék titkos felvételt egy kolumbiai drogbáróról. Hátizsák elöl. Fényképező benne, csak addig vesszük elő amíg fotózunk, majd gyorsan elrak.
Ha kiszúrják hogy külföldi vagyok ránk hívják a rend éber őreit. Gondolom most ti is arra gondoltok hogy relatíve kicsi az esély rá hogy albínó indiai vagyok... szóval akár megszólalok akár nem egyértelmű hogy külföldi vagyok. Ez így is van, viszont meglátva a spotter helyet, kezdem megérteni hogy mégis miért lehetünk ott viszonylag biztonságban.
A konkrét hely két kunyhó között egy kb 90 centis rés. Itt álltunk bent hárman. Természetesen én leghátul, és csak utasításra léphettem előre hogy fotózzak. Kísérőm figyelte a mozgást kerítésen kívül, és belül is.

Másnap repültünk tovább, így volt alkalmam megörökíteni a helyet a másik oldalról is. Bejelöltem azt is hogy pontosan hol álltunk kb egy órát.




Mára be kell érjétek pár lineup-os képpel, legközelebb ígérem kevesebb lesz a duma és pótolom azt ami ma elmaradt! Íme egy kis ízelítő!







A gépek gyakorlatilag folyamatosan jöttek, szűk egy órácskát töltöttünk kint, ez alatt több mint 20 gép gurult el előttünk, közöttük néhány kimondottan tetszetős madárral. Megbeszéltük hogy melyik gépet várjuk még meg, majd leszegett fejjel a lehető leggyorsabban elhagytuk a helyet, mielőtt a nyomornegyed életre kel. Korán reggel voltunk kint, ráadásul szombaton, így kisebb volt a kockázat is.
Az élmény leírhatatlan és azt hiszem ezek után sosem fogok tudni ugyanolyan szemmel tekinteni az itteni képekre mint eddig, hiszen még a helyi spottereknek is iszonyú munka van egy egy fotó elkészítésében. A szemét bűzéről nem is beszélve. Szerencsére a kerozin illata néhány pillanatra enyhít rajta, de ezzel együtt még mindig érzem az orromban.

Atamvirtól később megtudtam hogy a szemétdomb komoly biztonsági kockázatot jelent a magassága miatt, ezért azt hamarosan elbontják, megszűntetve ezzel egy számomra legendás helyet. Persze Indiában a "hamarosan" akár éveket is jelenthet, az időérzékük kissé fura a miénkhez képest, és persze a domb tetején lévő kunyhókat biztosan nehezebb lesz lebontani mint elhordani pár vagon szemetet.

[habigyuri]

4. rész (Ami valójában a 3. folytatása)

Ez a rész sajnos nincs meg eredetiben, de emlékeim szerint csak lineup-os képek voltak bele ömlesztve.

Íme:

[habigyuri]

5. rész (Ami még mindig csak 3.)

Csak hogy ne legyen annyi kép egy hozzászóláson belül:

[habigyuri]

6. rész (Báj báj Mumbáj)

Miután magunk mögött hagytuk a szemétdombot elindultam visszafelé a hotelba. Atamvir egy darabon velem tartott, majd amikor szétvált az utunk ő kiszállt és többé nem találkoztunk. Szerencsére az autóban bőven volt időnk beszélni, így a hálálkodás mellett arra is jutott idő hogy meghívjam Magyarországra, amit teljesen nyitottan fogadott és teljes komolysággal azt mondta hogy ha befejezi a sulit akkor megpróbál eljönni. Remélem tényleg lesz alkalmam itthon viszonozni azt a rengeteg dolgot amit értem tett, és legalább egy közös képet csinálni vele, mert erre spotterkedés közben sajnos nem volt mód. Száz szónak is egy a vége, örülök hogy megismertem és bár nem valószínű hogy olvassa a beszámolót, de még egyszer KÖSZÖNÖM!

Még reggeli előtt visszaértem a hotelba így mindenki megnyugodhatott, megvolt mindkét vesém és az út hátralévő részében nem terveztem több efféle partizán akciót.

A korai keléstől ugyan hulla fáradt voltam, de az aznapi kirándulás az utunk egyik legszebb helyére vezetett, ami szerencsére feltöltött egy kicsit mindenkit az első 1-2 nap eseményei után. A célpont a Kanheri Caves volt. (A hasonló hangzás ne tévesszen meg senkit, még véletlenül sem Sean Connery-ről nevezték el a helyet! ) A helyről azt kell tudni hogy Mumbai északi része körbeölel egy egész nemzeti parkot. Hatalmas város, a maga 20 millió lakosával ez talán nem is csoda, mégis lélegzet elállító látvány ahogy a park közepén felér a megfáradt utazó a hegy tetejére és amerre csak néz szinte a horizontig minden zöld, ám a magasodó hegyek mögött mindenhol ott a város. A város amit olyan jó elhagyni egy kis időre. Ismét csak hihetetlen kontraszt mint ahogy az egész ország is az. Íme egy kis nyugalom szigete a nyüzsgő megapolisz közepén!



A kép ne tévesszen meg senkit, ez bizony Mumbai közepe!

Maga a Kanheri Caves, egy a park közepén található szerzetesbarlangok sokasága. Valamikor buddhista szerzetesek éltek és meditáltak itt a több mint száz hegybe faragott barlang lakásban, melyek között voltak igen komolyak is!





Ez a szobor például kb. 6 méter magas!

A parkban mindenhol szabadon vannak a majmok akikkel jobb vigyázni, nehogy ellopják a figyelmetlen európai turista fényképezőgépét! Persze alapvetően békés állatok, ha nem bántják őket ők is kényelmesen meditálnak a hegyoldalban!



Miután körbejártuk a parkot, elindultunk vissza az autónkhoz amiben a sofőrünk éppen békésen szundikált. Szerettünk volna visszafelé beugrani egy boltba, viszont ez Indiában annyira nem jellemző, mármint az hogy bolt... közért... ÁBC... madaras teszkó... hogy a sofőrünk nem is igazán értette mit akarunk.

Szerencsére útközben megláttunk egy plázát ahol rögtön meg is álltunk enni valamit és egy kis vizet vételezni.

Normál esetben ezt nem írnám le mert kit érdekel egy plázázós sztori, de ne felejtsük, Indiában vagyunk ahol semmi sem olyan amilyennek elképzeljük. A plázába pl. csak úgy mehetsz be mint reptérlátogatáson az SRA-ba!!! Fegyveres őr, fémdetektor, csomag átvizsgálás! Nem szarral gurigázunk! Vizet persze itt sem kaptunk mert élelmiszerbolt mint olyan, nem igazán létezik, de legalább ettünk valami förtelmesen erős kaját amivel azt hiszem lassan de biztosan elindultunk a lejtőn. Már ha értitek a célzást.
No de altesti humorból lesz még bőven, ezért inkább azt a rövid történetet írom le ami a kint töltött két hét alatt az egyik volt ami nagyon megérintett.

Történt ugyanis hogy bementem egy játékboltba nézelődni és ahogy a sorok között sétálgattam megláttam egy kisiskolás forma indiai fiúcskát ülni az egyik sarokban, kezében egy Rubik kockával... Indiában, több ezer kilométerre az otthonomtól egy kis srác úgy tekergeti a Rubik kockát ahogy én sosem fogom. Álltam ott lefagyva, majd miután kirakta elmosolyodtam és mentem a dolgomra. Annyira felfoghatatlanul jó érzés töltött el hogy rendesen libabőrös lettem.

Visszamentünk a szállodába, összepakoltunk, mert másnap repültünk tovább Ahmedabadba ahol fogalmunk sem volt mi vár ránk, hiszen ez volt az esküvő helyszíne, ahol semmire sem volt gondunk a meghívás szerint...

3. repülés
BOM-AMD
JetAirways
Boeing 737-800 (VT-JFF)

Alig egyórás út ezért még javában emelkedünk amikor elkezdődik a service. Amilyen meredeken emelkedtünk olyan ütemben süllyedtünk is Ahmedabad felé. Végül sima út után sima landolás.

Catering:


Valami tavaszi tekercs szerű méregerős valami, muffin, víz, ehetetlen cukorka.

Elkövettem azt a hibát hogy megettem! Önmagában nem lett volna baj vele, de az előző este elfogyasztott Pav Bhaji, ami még ennél is erősebb volt ekkorra már megtette a hatását. Aki eddig hiányolta a fosós sztorikat a beszámolóból most megnyugodhat... Minden második mondat erről fog szólni, mint ahogy az elkövetkezendő napok fő mozgatórugója is az ember fizikai létezésének alapvető szükségletei, és ennek leghatékonyabb kiszolgálása volt! :sweat:

Mielőtt azonban folytatódna a beszámoló Ahmedabaddal és az esküvővel, még egy két kép repülős szemmel is, kicsit visszacsatolva a szemétdombos történethez!

Mumbai repterét teljesen körbeveszi a nyomortelep, ezért rendkívül nehéz az ottani fotósok élete. Nincs olyan hogy kimész a kerítés mellé mert ott kunyhók és bódék vannak!



És ha az előző kép kontrasztja nem lenne elég meggyőző akkor nézzétek ezt!



Aminek kék a teteje az bádogviskó... akkor is ha parabola van a tetején! Egyébiránt Mumbai-ban jöttünk rá a tuti bizniszre! Nem tudjuk hogy ki árulja a kék ponyvát, de biztosan az ottani felső tízezer tagja, és megállapítottuk hogy a legjobb üzlet Indiában a bambusz állványozó kisiparos mellett. Mérhetetlenül sok kék ponyvát láttunk, és legalább ugyanennyi bambusszal felállványozott felhőkarcolót!!!

A következő kép címe akár egy Wellhello idézet is lehetne... "Apu vedd meg nekem a várost..."



Sajnos a pára és a szmog miatt nem látszik mekkora nagy Mumbai, de gondolom a nemzeti park után kb. el tudjátok képzelni!

Végezetül érkezéskor Ahmedabad repterén fotóztam mindent ami bent állt!


VT-APL


M102-01

Amit két nappal később szemből is le tudtam fotózni azt majd a következő részek valamelyikében teszem fel inkább a jobb szög miatt.

A mai rész végére jöjjön egy tipikus indiai történet. Kiszálltunk a gépről, vártuk a csomagjainkat a 3-mas szalagnál. Már egy jó ideje ott álltunk több sorstársunkkal együtt egyre idegesebben amikor kiszúrtam egy számomra meglehetősen ismerős bőröndöt a másik szalagon... Természetesen a 2-esen volt mindenki cucca, a 3-mason pedig egy másik járat rakománya, amit az utasok a 2-es mellett vártak. Hogy Ramkumar nem tud háromig számolni vagy csak leszarja mit hova pakol az nem derült ki, de végül szerencsésen meglett minden csomag, és a menyasszony által odarendelt sofőr is pontosan a megbeszéltek szerint várt minket.

Igaz hogy elsőre rossz hotelhez vitt minket, de ez az adott pillanatban senkit nem zavart, főleg miután megérkeztünk a jó hotelbe, ami még európai szemmel is kimondottan jónak számított. És persze az utolsó napig tényleg tökéletes is volt amikor is kiderült hogy azért ott sincs kolbászból a kerítés. De ezt majd a következő körben!

[habigyuri]

7. rész (Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz, végül megint ad...)

A mai részen sokat gondolkoztam hogy ketté szedjem e, de végül úgy döntöttem inkább legyen egy jó hosszú adag, jó sok képpel, mert ez alkalommal hangsúlyosabb lesz a nem repülős téma. A címet végül is a repülős vonatkozással kapcsolatban választottam, de hogy miért pont ezt az majd a megfelelő résznél kiderül.

Ott tartottunk hogy megérkeztünk Ahmedabadba vasárnap délután és készülünk a másnapi esküvőre. A készülést valahogy úgy kell elképzelni hogy a csajok kaptak egy nagyon szép hennát, én pedig próbáltam magam összeszedni, mert ekkora ütött be az ami Indiában megfelelő mennyiségű alkohol nélkül elkerülhetetlen. Amikor Mahatma Gandhi azt mondta hogy "My life is my message", valószínűleg nem arra gondolt hogy tiltsák be az alkoholt egész Gujarat tartományban, ahol született. Lényeg a lényeg, az alkoholfogyasztás ott tilos, és ezt komolyan is veszik. Külföldiek kaphatnak írásos (!) engedélyt kb két pohárnyi bor elfogyasztására a hotelben.

Nincs tehát jóféle házi pálinka, van viszont helyette durva szeplős fosás. Még szerencse hogy éppen egy olyan szállodában voltunk ahol lehetett gumicsizma nélkül zuhanyozni és ráülni a klotyóra, anélkül hogy az épület valamely részével érintkező testrészed azonnal oszlásnak indulna.

Estére annyira le voltam gyengülve hogy az aznapi vásárlást kihagytam, inkább próbáltam pihenni. Útitársaim ekkor még a körülményekhez képest jól voltak, ám ekkor még nem tudták hogy ami késik nem múlik...

Másnap reggel egy marék Immodium és Bolus tabletta volt a reggeli, amit azért rutinosan vittünk itthonról, majd 8 órakor a hotel előtt felszállás a lakodalmas buszra. Ekkorra már a többiek sem voltak 100%-osak, de a sok tabli meghozta a hatását, nem fostuk tele sem a buszt, sem a templomot, sőt, még csak megállni sem kellett az életképtelen Magyarok miatt!

Nem messze a hoteltól volt a hivatalos reggeli (valami elég durván kinéző és állítólag full ízetlen natúr kuszkusz), amit mi inkább kihagytunk, majd egy kb. egy órás utazás után megérkeztünk az esküvő helyszínére.

A cipőt itt is, mint sok egyéb helyen kint kell hagyni, reméltük még meglesz mire végzünk, de szerencsére ezzel nem volt probléma. Következzen néhány kép az esküvőről magáról:

Először is a menyasszony, Nisha:

Gondoltam ellövöm azt a hülye poént hogy beírom lajstromnak hogy N-ISHA de azért itt több komolyságot... na!

Itt pedig kis csapatunk a menyasszonnyal!


Ha úgy érzitek valaki(k)nek nem természetes a mosolya ezen a képen és nem értitek hogy miért, akkor tekerjetek vissza a rész elejére, és másodikra legyetek szívesek figyelmesebben olvasni!

A hagyományos helyi ruhákat még Mumbai-ban vettük, szerettük volna megtisztelni az ifjú párt és családját ezzel a gesztussal.

Maga a szertartás európai ember számára teljesen kusza és érthetetlen, de nagyon szép és érdekes. Csak tippelni tudjuk mi történhetett de volt ott rizs, búza, banán, virág, olajok, ruhák, ékszerek... Egy részét gondolom az isteneknek ajánlották jó szerencsét kérve, a többit pedig egymásnak adták. Mindeközben valami érdekes zene szólt.


A sárga "ruhás" ember volt a pap aki az egész szertartást vezette anélkül hogy egy szót is szólt volna. Mindenesetre tökéletesen tudta a dolgát!



Ez a pont lehetett az "Igen" vagy a gyűrű felhúzása mert itt mindenki tapsolt és éljenzett!


Éljen az ifjú pár!

Miután a szertartás véget ért egy rövid beszélgetés és közös fotók készítése után elindultunk vissza a reggelizős helyre aholy hagyományos ebédet szolgáltak fel. Ezt úgy kell elképzelni hogy sorban jöttek a násznép férfitagjai és mentek végig a hosszú asztalon. Az első letett egy banánlevelet (ez volt a tányér), a második tett rá egy kanál piros trutyit, a harmadik egy kanál fehér trutyit, a negyedik egy sárgát, és így tovább. Sorba jöttek a "fogások". Kaptunk még banánt, banán chips-et valami lángos szerű cuccot és két kis pohár édességet is. Amikor megjött a natúr rizs nagyon megörültünk hiszen még mindig nem voltunk túl jól és az erős dolgokat próbáltuk kerülni, ám az örömünk nem tartott sokáig mert a következő manusz a sorban ráborított egy újabb barna trutyit. Hirtelen egy világ omlott össze bennünk, de próbáltunk pozitívak lenné és arra gondoltunk hogy "nem baj, a rizskupac bal oldala még menthető". Gondoltunk, egészen a következő fasziig aki oda is truttyantott valami sárgát. Kész, itt halunk meg gondoltuk.



Végül győzött a kíváncsiság, és persze a házigazdánkat sem akartuk megbántani, megettük az egészet! Hozzá kell tenni hogy nagyon finom volt és ez nem volt annyira erős és még jól is esett... AKKOR...!

A menüt természetesen kézzel fogyasztottuk el, a helyiek nagy örömére. A videós is inkább a szerencsétlenkedő európaiakkal volt elfoglalva mint az ifjú párral, akkora szenzáció lett a bénázásunk! Ide tartozik az is, hogy jómagam balkezes vagyok, ami ugye ott a tisztátalan kéz és a hagyományok szerint... khm... másra használják... Ez persze a gyakorlatban nem így van, de akkor is azt mondják hogy illetlenség bal kézzel enni. Mindegy is, halmozottan bénán ettem. Mikor ezt elmeséltem Nishának csak röhögött rajtam és azt mondta hogy nyugodtan ehettem volna bal kézzel is... Szopó!

Visszatértünk a hotelbe és bár tervben volt egy helyi nevezetesség meglátogatása, az esti fogadás előtt, végül csak vegetáltunk a hotelben. Addigra már mindenkinek beütött az ebéd is. Gyakorlatilag egymásnak adtuk a klotyó kilincset.

Este volt még egy fogadás egy másik nagyon elegáns szálloda dísztermében amiről hosszabban nem mesélnék, mert annyira érdekes sem volt, és mi sem maradtunk túl sokáig a már korábban említett problémáink miatt. A visszautat egy riksával tettük meg 4-en! Hát mit mondja, a lóerők igen csak elfogytak a kis aszfaltszaggatóból és a felborulástól is jobban féltünk mint bármikor máskor!

Másnapra béreltünk egy autót hogy megnézzük a Gandhi házat majd a repteret, hogy tovább álljunk a következő városba. Ekkorra én már egy picit jobban voltam, hála a rengeteg hasfogónak, viszont Bence ekkor volt a legrosszabb állapotban, előző estére be is lázasodott. Így kevésbé esik jól a városnézés, de ha már egy olyan helyre vitt a sors nem hagyhattuk ki hogy megnézzük Mahatma Gandhi házát, a Sabarmati Ashram-ot.

Gandhi a helyiek számára és szerintem úgy általában is egy hatalmas ember volt. Tudtam előtte is hogy kb. ki volt, mit csinált, de ez a múzeum még inkább elmélyítette ezt a dolgot. Nagyon nagy hatással van az emberre. Az ottaniakra pedig még inkább. Nem csoda hogy az összes (!) pénzükön az ő arcképe van. Nagyon nagyon tisztelik, de ez érthető is.

"This world is inhabited by all kinds of people. They are isolated by land and water, religion, customs, habit. The minds and hearts of these people are much alike. Under sudden or stressed emotions, they blossom forth or explode into riots, fights, dance, song, prayer. At such times they become one mind, one heart. And the world vibrates with the intensity of their feelings, emotions, angers, laughters."

Ezen a helyen minden róla és a munkásságáról szól, és mindenből árad felé a tisztelet. Számomra ezt a hangulatot az alábbi kép adja vissza a legjobban. Ez a nő csak üt ott teljes nyugalomban, elveszve a gondolatai között. Azáltal hogy őt próbáltam helyesen kiexponálni, a környezet teljesen kiégett, ezzel adva egy kis pluszt számomra ennek a képnek. Próbáltam megszerkeszteni, de bármit is csináltam úgy éreztem csak elveszek a kép hangulatából, így végül szinte semmit nem nyúltam hozzá.



Végül megnéztük a házat amiben Gandhi lakott és a meglehetősen egyszerűen berendezett szobáját.





A hely szelleme picit feltöltött mindannyiunkat, így indultunk vissza a hotelba hogy egy utolsó trónolás és zuhany után elinduljunk a reptér felé.

Itt utalnék vissza az előző rész végén félbehagyott... "itt sincs kolbászból a kerítés" című történetre, miszerint hiába volt a szálloda európai szemmel is tiszta és kényelmes ha az utolsó emléked az hogy elfogy a víz... Mármint nem az ásványvíz a minibárból hanem a vezetékes. És akkor találós kérdés következik... Az előzőek alapján szerintetek mindez mikor milyen körülmények között derült ki? :^)

Igen, azok tippeltek jól akik arra gondoltak hogy az aznapi 5.-6. cifrafosás után amikor próbálod lehúzni magad után... Így esett hogy nem csak mi fogunk emlékezni Indiára, hanem India is emlékezni fog ránk, hagytunk valamit magunkból... :$

Ezzel az altesti témát le is szeretném zárni, bár néha talán még kénytelen leszek visszautalni rá hiszen elég komolyan meghatározta ezt a két hetet, de tény hogy a legdurvább időszakunkat itt éltük.

Figyelem! Repülős téma következik!

Először is egy olyan érdekességgel amit már a korábbi részben írnom kellett volna ha tartani akarnám az időrendet, de annyi a történet hogy ezt egész egyszerűen elfelejtettem. Szóval itt mesélnék egy keveset az indiai repterekről. Alapvetően gyönyörűek! Komolyan! Modernek, tiszták és teljesen európaiak. Néhol még jobbak is. IST például az eddigi legrosszabb reptér ahol valaha megfordultam, hatalmas csalódás. Igazi szutyok, túlzsúfolt és a legkevésbé sem utasbarát. Ezzel szemben az indiai repterek nagyon korrektek. Ezalól talán pont az ahmedabadi volt picit kivétel, de a nagy átlag mindenképpen pozitív.

Ami viszont a biztonságot illeti nagyon komoly dolgokat láttunk. Az egész ott kezdődik hogy a terminál épületébe sem mehetsz be érvényes jegy és útlevél nélkül, már a bejáratnál fegyveres őrök ellenőrzik ennek meglétét. Nekünk persze nem volt kinyomtatott jegyünk mert gondoltuk hogy a checkin-nél elég az útlevél meg a foglalási szám... Szerencsére kulturáltan meg van oldva a dolog, mert minden légitársaságnak vagy képviselete a reptereken és az úgynevezett ticketing részen nyomtatnak jegyet, legalábbis a legtöbb helyen, de ezt majd megint egy következő részben.

Ha már bent vagy az épületben akkor még mindig nem biztos hogy a checkin következik, mert Indiában szeretnek minél több embernek munkát adni, ezért van hogy még egyszer ellenőrzik az útleveled és a kinyomtatott jegyed mielőtt eljuthatnál addig a pontig ameddig Európában rád sem bagóznak. Szintén pozitív csalódás hogy sehol nem voltak hosszú sorok, a checkin mindenhol gördülékenyen ment. A fapadosok esetén is igaz hogy 7 kiló kézi, és 15 kiló feladott pogyó benne van az árban, ráadásul ezt foglalásonként kell nézni, tehát ha ketten vagyunk akkor összesen kell beleférni a 30 kilóba. Szerintem tök korrekt. Miután megkaptuk a beszállókártyát elindultunk a biztonsági ellenőrzés felé. A reptér egyébként tele van fegyveres katonákkal. Néhol a security előtt még egy ember megnézi az útlevelet és a beszállókártyát, de ez nem volt általános. És akkor a security... Kicsit szigorúbb mint nálunk. Ott kezdődik hogy minden kézipogyón kell lennie egy címkének a neveddel címeddel járatszámmal együtt mielőtt beteszed a gépbe. Férfiak nők külön sorban. Átmész a kapun mint itt is, de utána még fel kell állni egy dobogóra, ahol egy fegyveres őr kézi fémdetektorral végigvizsgál és megmotoz. Itt nincs kvótarendszer, ez mindenkinek jár. Ha oké vagy akkor kapsz egy pecsétet a beszállókártyádra, mint ahogy az összes kézipogyó címkéjére is. Már bent is vagy. Persze a kapunál még szokásos beszállókártya és útlevél ellenőrzés, de ez máshol is hasonló. Ami viszont érdekes, hogy itt nem úgy megy mint a BKV ellenőröknél a metróban, hogy akár egy Mekis kupont is felmutathatsz, azzal is átengednek. Itt tényleg mindenki végignézi mi van a beszállókártyán és kétszer is leellenőrzi mielőtt tovább enged. Ha emiatt nagy a sor az őt nem érdekli.

Ott tartunk tehát hogy beértünk a reptérre és várjuk a gépünk indulását. Valószínűleg ők viszont nem a saját gépüket várják!



A kisebb repterek mindenhol tele vannak galambbal, de elsőre azért furcsa volt!

4. repülés
AMD-JAI
IndiGo
Airbus A320 (VT-IDD)

Először is az IndiGo India egyik legnagyobb légitársasága (nem néztem utána de Atamvir elmondta hogy az Air India és a JetAirways után ők a legnagyobbak). Fapados társaság lévén fel voltam készülve a legrosszabbra. Igazi marhavagon feelingre számítottam egy büdös koszos zsúfolt gépre, bunkó légiutas kísérőkre, és úgy általában mindenre amikor arra gondolsz hogy "indiai fapados". Ezzel szemben az út legkellemesebb meglepetése volt ez a légitársaság. A gép gyönyörű, tiszta, nem lelakott A320-as volt, utólag lecsekkolva most 2,8 éves, ami ugyan fiatalnak számít, de arra pont elég idő hogy nem megfelelő használat és karbantartás mellett durván le legyen lakva, szóval a minőséget nem lehet csak is a fiatal gép számlájára írni. Egyszerűen úgy érzem hogy ez egy színvonalas légitársaság. Összehasonlítva egy Ryanair-rel vagy WizzAir-rel, bizony torony magasan jobb szolgáltatást nyújt ugyanannyi pénzért, és mindezt sokkal jobb minőségben. Itt ugyan fedélzeti ellátás nincs, de egy ásványvíz azért jár mindenkinek, becsekkoláskor ingyen kapsz ülőhelyet, és a 7+15 kiló poggyász is teljesen megfelelő, a tisztaság és kényelem szintúgy! Hatalmas piros pont nekik!

Ahmedabadban a kevés csáp miatt külső állóhely és buszos boarding volt, amit később nem bántam meg. Útitársaink szerettek volna babonából a gép jobb oldalán ülni, ezért az E és F jegyeinket elcseréltük velük egy A és B helyre, aminek akkor lett igazán jelentősége amikor az alábbi gép állt be mellénk!!!


RK-3451

Először simán IL-76-nak gondoltam ám végül kiderült hogy egy IL-78MKI, az indiai légierő tankerei közül.

Micsoda helycsere, gondolhatnánk.

Elindultunk a futópálya felé, közben serényen meglőttem jobb szögből azokat a gépeket amiket érkezéskor is. Így azért sokkal vállalhatóbbak lettek a képek.


VT-JSK


VT-AEL

Ahogy gurultunk tovább kicsit elszomorodtam mert az ablakomból láttam hogy jön még egy IL-78, azonban ő pont a rossz oldalra került mire egymás mellé értünk. Kicsit elszomorodtam mert közelebb is lett volna, és a fények is jobbak lettek volna erre a gépre. Mégsem volt olyan jó ötlet a csere, gondoltam, majd azzal nyugtattam magam hogy ha az eredeti helyemen ülök akkor az első gépet egyáltalán nem vettem volna észre, ezért a másodikra sem számítottam volna és ha csak úgy elhúz a semmiből mellettem akkor sokkal dühösebb lettem volna. Később aztán előállt a helyzet amit a mai rész címébe is írtam... Megtörtént a csoda.

A 23-mas pályáról szálltunk volna fel, ám oda nincs végig guruló út. A futópálya felénél egy kb. 45 fokos gurulón van a várópont, majd innen végig a pályán, backtrack és felszállás. Miután az előttünk induló JetAirways 737-es felszállt és mi nem gurultunk fel azonnal a pályára, sejtettem hogy érkező forgalom van. Meg is jegyeztem viccesen hogy mekkora lenne ha jönne egy 3. "IL-76" (Ami persze most már tudom hogy IL-78). ÉS JÖTT!!!!! Ahogy megláttam final.-en, beállítottam a gépet hogy a lehető legrövidebb záridőt kapjam, és átdobtam Bencének az F ülésre, hogy akkor most "rommá lövöd vazze"!!!! És Bence rommá is lőtte! Sokat kellett vágni belőle, ezért nem JP és Anet kompatibilis, de szerintem ezt itt most senkit nem fog zavarni. Szóval az alábbi képpel egy új tiszteletbeli spotter született!


RK-3449

Felszállás utánra jutott még egy különlegesség, kicsit LAX stílusban, de a nagylátó miatt ez sem a legjobb minőségben.



Szintén Atamvirtól tudom hogy ez egy Hindustan HAL-748-as típusú gép a felirat szerint szintén Indian Air Force. Lajstromot csak tippelni tudom a szín és feliratok (és bizonyos jelölések hiányából), talán H-1512, de nem jelölném meg Vágó úrnál a 40 milliós kérdésnél.

Estére meg is érkeztünk Jaipurba, ahol repülős szempontból az ég világon semmi nem volt. Konkrétan a mi gépünk volt az egyetlen az egész reptéren, ezért a következő rész is inkább Indiás lesz mint repülős, de remélem nem probléma.

[habigyuri]

8. rész (Egy nap igazi turistaként)

Valahol ott maradt abba az előző rész hogy megérkeztünk Jaipurba, és amint már említettem egy teljesen üres reptéren találtuk magunkat ezért a mai részből szinte teljesen kimaradnak a repülők. Hogy azért mégse legyek teljesen OFF, arra gondoltam eldicsekszem a gyűjteményem legújabb darabjával, ami egy IndiGo fedélzeti modell.


VT-INB
Hogan - IndiGo, Airbus A320 (1:200)

Mivel valamivel drágább mint a Wizz fedélzeti 1:200-as Airbus-a egy picit húztam a szám, de amikor megláttam hogy a választott, futóművel szerelt Premium modell mindjárt egy Hogan, igen csak megörültem. A másik egy kevésbé kidolgozott sharkletes modell volt ami miatt majdnem elcsábultam - lévén még nincs sharkletes gép a gyűjteményemben - de végül az hiszem tökéletes választás volt!

Hát mára ennyit a repülőkről, jöjjön egy újabb adag India a legjavából!

Jaipur az addigiakhoz képest egy meglehetősen szép város. Ha valaki esetleg fontolóra venné hogy Indiába látogat - amit ezután a beszámoló után erősen kétlek - akkor mindenképpen azt mondanám hogy a Taj Mahal mellett Jaipurba látogasson el. Ez a város volt az ahol a leginkább turistának éreztük magunkat és nem valamiféle túlélőnek a "dzsungelben".

Persze a közlekedés itt sem kimondottan európai, itt is megy ki merre lát. Egy igazi őskáosz. Főleg az óváros. Persze mi pont oda foglaltunk szállást mert az van közel a látnivalókhoz, csak pár perc séta gyalog... ...gondoltuk mi akkor amikor megnyomtuk a "Foglalás" gombot a booking.com-on. Mumbaiban aztán szembesültünk hogy ebben az országban bizony az egyetlen hely ahova nem taxival megyünk az az a bizonyos két betűs helyiség amit még itt is jóval sűrűbben kerestünk fel a normálisnál. :tmi:

Szerencsére a taxi egész jó áron elérhető mindenhol, bár a sok kicsi összeadva még így is elég jelentősen megdobta a nyaralásra szánt keretet. Persze ha ugyanezt a km-t itthon tennénk meg taxival akkor az valószínűleg mérhető lenne a hazai GDP-n is közvetlenül.

A szállásunk egyébként eszméletlen hangulatos volt. Igazi helyi stílusú gyönyörű szép épület, kedves személyzet. Kaptunk egy virágfüzért a nyakunkba, festettek egy narancssárga pontot homlokunk közepére és rózsaszirmot szórtak ránk. Persze a kisördög végig ott motoszkált bennünk hogy a túláradó vendégszeretet mellett a) Mi vagyunk idén az első fizető vendég, vagy b) Európai létünkre az éves bevételül felét kiszedik belőlünk két nap alatt...

Később persze egyik verzió sem tűnt valósnak, de a pozitív első benyomás sem tartott sokáig mikor kiderült hogy bizony itt nem lehet sem bankkártyával fizetni és a becsekkolás sem 2 perc, mert egy vaskos könyvbe kell beírnunk minden ismert és ismeretlen személyes adatunkat, egyesével. Miután ez megtörtént és elfoglaltuk a szobát.

Nagyon szép hangulatos szoba, kritikán aluli fürdővel, és egy kis extrával. Tudniillik voltak lakótársaink is. Na ne egy koriander-szagú helyire gondoljatok, hanem hogy is mondjam... A gekkó minta a falon azért volt annyira élethű mert az egy igazi gekkó volt. És voltak barátai is. Ha nem lettem volna hulla fáradt tuti hogy nem tudtam volna aludni. A másnap reggeli trónolás hangulatát is igencsak megpecsételte a villanybojler mögül előmászó kis dög...

Nem is időztünk sokáig, egy gyors reggeli után nyakunkba vettük a várost. Ekkorra már nem nagyon tudtunk rendesen enni, így az ahmedabadi esküvői menü után már csak banánon és pirítóson éltünk, és abból sem ettünk túl sokat. Nem volt ez másképp ekkor sem.

Megérkezett a taxink aki kimondottan baráti áron vállalta hogy egész nap a privát sofőrünk lesz és elvisz az előre megbeszélt helyekre. Abdul - így hívták - egyébként a kedvenc sofőrünk volt, rengeteget köszönhettünk neki. Külsőre úgy nézett ki mint Kiszel Tünde férfi kiadásban, összenőtt szemöldökkel és össze vissza álló fogakkal, viszont az angolja tökéletes volt és nem csak sok sok információval rendelkezett, hanem ezt kérés nélkül meg is osztotta velünk ha úgy érezte hogy számunkra fontos lehet. Így tudtuk meg például hogy az Amber erődbe nem tudunk felmenni elefánttal mint ahogy terveztük, mert mire odaérünk azok már nem lesznek ott. Elvitt viszont egy helyre ahol végül ezt is ki tudtuk próbálni. Utólag persze megállapítottuk hogy ezért valószínű elég komoly jutalékot kaphatott... Sebaj! Így sem jártunk rosszul.

Útban az erőd felé, megálltunk a Jal Mahalnál (a "mahal" szó egyébként palotát jelent) ami a jaipuri király nyári rezidenciája volt.



Itt már Rajasthan tartományban voltunk amiről azt kell tudni hogy elég száraz és sivatagos a többihez képes, ezért az efféle P+R sem számít ritkaságnak errefelé!



Ahogy közeledtünk az erőd felé, a szembejövő forgalom is erősödni kezdett!



Az elefánt nyilván forgalomnak szembe közlekedett fényszóró és láthatósági mellény nélkül, és tuti a forgalmija sem volt rendben.

Néhány kanyar után elénk tárult a kéthetes utunk legszebb panorámája!



Az Amber Fort a leghíresebb jaipuri erőd. Itt egy napra tényleg turisták voltunk és csak gyönyörködtünk a látványban, elfelejtve a szokásos kisebb nagyobb gondjainkat hogy akkor mit eszünk vagy tiszta e a szállás. Tiszta volt, szép volt és amikor az ember Indiára gondol akkor valami ilyesmi jut eszébe, és nem a kék ponyva meg a kosz.



Érdekesség hogy az erődöt a Kínai nagy fal-hoz hasonló falrendszer védte ami jól láthatóan húzódik végig a környező hegygerinceken. A panoráma a királyi palota udvaráról szintén pazar!



Miután végigjártuk az erődöt a sofőrünk elvitt egy helyre amit elefánt falunak hívnak, bár később kiderült hogy valószínűleg ez nem AZ az elefántfalu amire mi gondoltunk. Gyanús is volt a mindössze három darab elefánt. Végül is kit érdekel, azért jöttünk hogy utazzunk elefánt háton és ezt szerencsére ki is pipáltuk.

Hazafelé egy kis jutalékért cserébe Abdul még elvitt egy helyre ahol megnéztük hogyan készülnek a híres jaipuri kelmék, majd jó pénzért be is vásárolhattunk az eredeti kasmír sálakból. Szintén lehangoló volt a kontraszt a műhely között ahol egy tizenéves forma srác mint a gép nyomta a festéket az anyagra, valószínűleg annyi pénzért egy hónapban amit mi a legolcsóbb sál tizedére elköltöttünk fent a csillogó üzletben. Persze ő örül mert van munkája és valószínűleg az egész családját ő tartja el ebből, de valahogy mégsem kellemes látvány.

A hotel felé tartva még szerettünk volna pénzt kivenni - ha már a bankkártyával nem tudnak mit kezdeni a recepción a másnapi kicsekkolásnál - ám ez Indiában nem is olyan egyszerű. Itt még aránylag jól megúsztuk, mert a második ATM már adott is jóféle ropogós rúpiát, így visszamentünk a szállásra és próbáltunk pihenni, másnap ugyanis nagy utazás várt ránk.

Kérdeztük Abdult hogy mennyibe kerül taxival a Jaipur - Agra út, ami úgy ~250 km. 6000 rúpiát mondott rá, ami így utólag lehet hogy picit sok, de előzetesen egy 6600-as ajánlatot láttam a neten, így az adott pillanatban jó ajánlatnak tűnt, szóval rábólintottunk.
Mikor kérdezte hogy mi a tervünk, mikor akarunk indulni akkor derült ki hogy a Taj Mahal pénteken zárva van, mi viszont már szombaton Delhiből repültünk volna tovább, ahova még szintén át kellett kocsikázni addig. Azt mondta ha jó korán elindulunk csütörtök reggel, akkor még délután kényelmesen meg tudjuk nézni a Taj Mahalt és pénteken kényelmesen továbbmehetünk Delhibe. Így is lett. Hajnali kelés, kicsekkolás és vártuk Abdult aki 1-2 perc késéssel ugyan de meg is érkezett... MOTORRAL!!!
Nem akartunk hinni a szemünknek. Mumbaiban ugyan láttam 5 embert egy robogón, de abból 4 gyerek volt és nem volt sem 3 nagy bőröndjük sem 4 hátizsákjuk és feltehetően nem is utaztak kb. 250 km-t. Mire a gondolatmenet végére értünk mondta hogy ne aggódjunk mindjárt jön valaki aki hozza az autót. Oké! Aggódni? Indiába? Ugyan! A német precizitást is eredetileg indiáról nevezték el csak 1 betűt elvettek 5 betűt pedig megváltoztattak utólag. Így lett indiai-ból német!

10 perc múlva megjött az autó. Ez persze akkor óráknak tűnt. Jó magyar szokás szerint elindultam az utca felé hogy megnézzem jön e már, mert akkor nyilván hamarabb jön... ám a hotel mögül megindult felém egy disznó a semmiből, úgyhogy jobbnak láttam sietve visszarohanni a szálloda recepciójához.

Abdul ekkor közölte hogy ő most éppen böjtöl, ezért nem ő fog vezetni, sőt, nem is utazik velünk, ám itt ez a srác Manu, aki nagyon jól vezet és mindent tud, beleértve az árat is, szóval ma bizony vele fogunk menni Agrába! Ennek annyira nem örültünk hiszen pont azért egyeztünk meg Abullal mert egy nagyon szimpatikus figura volt, de ha ő azt mondja hogy minden oké lesz, akkor biztosan minden oké lesz.

Aránylag időben el is indultunk Agra felé, ám Jaipurban még megálltunk egy gyors fotóra a város jelképének számító szelek palotájánál.



Később pedig a Majom-templomnál ahol jobbnak láttuk nem kiszállni az autóból. Nem a majmok, inkább a környék miatt.

Most már tényleg elhagytuk Jaipurt és egy tervezett megállóval robogtunk Agra felé Manuval, akitől a híres mondási is származik, miszerint I.N.D.I.A. = I Never Do It Again

A srác amúgy tuti nem volt százas, valószínű füvezett, vagy valami egyéb tudatmódosítót használt mert volt néhány kényszeres mozdulata vezetés közben. Az hogy fél törökülésben ült a kocsiban már nem is volt annyira furcsa ezek után. A mai rész ezzel véget is ért. Legközelebb az autós út többi része, egy váratlan baleset, egy hirtelen megoldandó komoly probléma és némi repülő is terítéken lesz... Ne menjetek sehova!