Múzeum utca, múzeum-utca, utcamúzeum

Az utcai kiállítások, az utcai előadók a XXI. században már nem számítanak nagy dolognak, mondhatni gyakori és természetes jelenségei egy olyan nagyvárosnak, mint Budapest. Ugyancsak, szobrokat is úton-útfélen találunk, a legtöbb mellett csak elmegyünk, mert rohanunk, vagy mert százszor láttuk. De végülis azért elmondható, hogy a művészetek áthatják a köztereket, akár tudomást veszünk róluk, akár nem.

Viszont az már kevésvé szokásos, ha nem alkotásokkal, performanszokkal találjuk szembe magunkat, mert a kiállítás tárgya maga az utca. És nem, nem úgy, mint egy Unesco világörökségi védelme alatt álló valami, hanem a maga hétköznapiságában.

Ma már szinte bármit lehet műnek nevezni. Akár egy üres vásznat, akár pár vonalat rajta. Meg kell, hogy mondjam, nem is szimpatizálok különösebben ezen ágakkal, sajnos vagyok olyan bigott, hogy nálam csak az tartozzon a műalkotás fogalmába, amiben van legalább egy minimális adag produktum és nem csak az alkotó lélekállapota. Bár kétség kívül, elhiszem, hogy azt kifejezheti egy-egy üresen hagyott felület.

Talán pont erre próbál rájátszani a Múzeum utcában található mini tárlat. De persze lehet, hogy csak az egyszerű szórakoztatás a célja. Egy biztos, mindkettő sikerült neki.

Már szeptemberben felfigyeltem a kis egyforma táblákra utamon az egyetem felé, de jó szokásomhoz híven, mindig késésben voltam, így nem volt időm megnézni, mik is azok. Hazafele általában vagy más útvonalon mentem, vagy megfeledkeztem róluk. Vizsgaidőszak során született meg bennem az elhatározás, hogy, márpedig én ezeket megnézem. Nem számítottam sokra, távolról vagy emléktábláknak, vagy valamilyen veszélyre figyelmeztető szösszeneteknek véltem ezeket.

Aztán egy nap megnéztem az egyiket. Meg a másikat. Meg a harmadikat. Meg az összeset. Végiglátogattam kevésbé érdeklődő szaktársammal a kis feliratokat. Először egy párat komolyan vettem. Aztán mikor legközelebb nappali fénynél már jobban láttam a jelzett műveket, nyilvánvalóvá vált, hogy ez csak egy vicc lehet. Viszont annak nem rossz.

Az utca egy-egy eleméhez rendeltek az alkotók leírásokat, találtak ki művészeket és címeket az ,,alkotásaiknak”. Nem kívánom lelőni az összes poént, de párat kedvcsinálónak mindenképp bemutatok. A többit fedezze fel mindenki, ha akarja.

A Nemzeti Múzeum kerítésén található a Magányos Lakat, melyet a magát A biciklitolvajok kollektívának nevező csoport készített és helyezett ki. Legalábbis az információs táblája alapján. Azt nem tudom, hogy a lakat, vagy a felirat volt ott előbb. Gyanítom, hogy a lakat.

Az utca túloldalán láthatjuk a Hóval fedett Gorno-Badakshan-hegység című Farrukh Mazadak művet, melyről azt tudhatjuk meg, hogy 1985-ben készült a Google Earth programmal és egy részletes ábrázolása a művész hazájának.

Személyes kedvence Claire Ashley művésznő vállalkozása. Egy egész lakásban terjeszkedő lila valamiről van szó (neve is Lila robbanás), mely 15 éven belül teljesen át fogja formálni a környék képét. A grandiózus alkotásból jelenleg csak az ablakokon kitüremkedni készülő lilaság látszik a táblájával szembeni házon.

Ezek mellett, ahogy mondtam, számos egyéb látnivaló is akad az utcának a Múzeum körút és Pollack Mihály tér közötti szakaszán, ám óvatosan nézelődjünk, mert ismeretlen eredetű városi aknák nehezítik a műértő közönség dolgát. Kellemetlen volna belelépni. Továbbá fontos megjegyezni még egyszer, hogy teljesen fiktív, a valóságtól elrugaszkodott dolgok állnak a feliratokon. Senki se ijedjen meg, nem lesz egy nagy lila valami a Kálvin téren az egyik reggel, mikor dolgozni megy. Vagy ha igen, az nem Claire Ashley jóvoltából kerül majd oda.

A táblácskákon amúgy rajta van, hogy kik felelősek ezért. Található rajtuk webcím is. De nem árulom el, akit érdekel, keresse fel élőben először.