Észak-Korea: Turizmus az atomháború árnyékában

„A könyv csendes tanító és társ egy életen át (Kim Ir Szen)” – a Nagy Vezér szavai ezek, nem lehet kétségbe vonni a gondolat igazát, de vajon mit jelent ez a gondolat Európa közepén és mit jelent egy, a külvilágtól elzárt, sajátos ideológiára épülő rendszerben? Nem lehet pontos választ adni a kérdésre, hiszen kevés olyan ellentmondásos hely van a világon, mint Észak-Korea, ahová rengeteg kérdéssel érkezik az ember, ellenben annál többel távozik.

Kíváncsian várom a pekingi reptéren, hogy milyen lesz a világ egyetlen egycsillagos légitársaságával utazni. A többféle program közül ráadásul azt választottam, amely kifejezetten repülés rajongók számára készült, azzal az ígérettel, hogy lehetőséget biztosít repülésre az Air Koryo légitársaság valamennyi régi szovjet típusával, ez az utolsó hely a világon ahol ilyen lehetőség még létezik. Észak-Korea az ellentétek országa, mit sem bizonyít jobban, hogy miközben a szigorúan titkos katonai és fegyverkezési programjaikról beszél a világ, mégis szívélyesen szerveznek repüléseket a külföldi érdeklődők részére Il-76 típusú, rendszerint légierős feladatokat ellátó teherszállító repülőgépeikkel, a programban szereplő belföldi repülések desztinációi pedig egyben katonai bázisok is. Hiába tartja magát sziklaszilárdan a kommunizmus eszméje, a rezsim is jól tudja, hogy a pénz nagy úr, és nekik bizony szükségük is van rá. Lehet bármit is gondolni az országról, a vállalt feladatot professzionálisan teljesítik, a rajongók számára életük talán legkülönlegesebb élményét nyújtva. Külön örömömre szolgál, hogy a program összekapcsolja a repüléseket az ország főbb látványosságainak bemutatásával, és bizakodom, hogy betekintést nyerhetek a komor valóság kulisszái mögé.

A világon kevés helyen lehet észak-koreai emberekkel találkozni, a beszálló kapunál mégis azonnal felismerem őket, hiszen mindannyian büszkén viselik vezéreik kitűzőit, amelyeket az országban szinte mindenki kötelezően hord. Szűk, kiváltságos réteg számára adatik meg a külföldi utazás lehetősége, de valahogy rajtuk is látszik a megtörtség és a tekintetükben ott tükröződik az ország szenvedése. A Tu-204 típusú repülőgép pontosan indul, és ezzel kezdetét veszi az egy hetes időutazás. A felszállást követően lenyílnak a monitorok és a rezsim szórakoztató gépezete azonnal megkezdi a fűtött hangulatú munkásmozgalmi indulókkal aláfestett műsorát, amelynek középpontjában természetesen a Nagy Vezér (Kim Ir Szen) és Kedves Vezér (Kim Dzsongil) személyi kultusza áll, kiemelt helyen az ország egyik legnagyobb büszkeségével, az atom- és rakéta programmal. Az emelkedett hangulatot csak a hamburger felszolgálása töri meg rövid időre, a nem kifejezetten koreai eredetű ételben található hús összetételéről érdekes találgatásokat lehet olvasni a neten, de élőben semmilyen rossz érzést nem kelt, kellemetlen utóhatása sincs, így nem is gondolom tovább ezt a kérdést. Leszállás előtt az ablakon kitekintve feltűnik az elszigetelt ország nyomasztó valósága, egyforma kinézetű, szigorúan funkcionális házakból álló élettelen falvak tűnnek fel, az emberek többsége a földeken dolgozik. A reptér kietlen és barátságtalan, mindent a vezetők tekintete figyel, ehhez gyorsan hozzá kell szoknom, ebben az országban ez mindenhol így van. A beléptetés meglepően gyors és hatékony, bár gépünkön kívül nem érkezik már további járat ezen a napon. Az enyhülés jele, hogy a mobil telefonokat a korábbi évek gyakorlatával ellentétben már nem gyűjtik be megőrzésre a határon, igaz sok hasznát nem veszem hálózat hiányában, legfeljebb csak lesifotókra próbálok vadászni vele.

A belépést követően bemutatkoznak csoportunk kísérői, nyelveket beszélő, egyetemet végzett helyi fiatalok, egyikük, Mr. Kim (minden második ember ezen a néven mutatkozott be) büszkén mesél diplomata családjáról és a gyermekként Kambodzsában és Guineában eltöltött éveiről. A biztonság kedvéért ismertetik a már mindenki által jól ismert szabályokat, ennek lényege, hogy mozogni csak csoportosan, a kísérőkkel lehet, a szállodát önállóan elhagyni tilos, csakúgy mint embereket és katonai célpontokat fényképezni. Izgalmasnak tűnik a helyzet, hiszen mindenki nyakában ott lóg a jobbnál jobb fényképezőgép, és a látogatók többségét pontosan azok a dolgok érdeklik, amelyekről vagy nem lehet beszélni, vagy hivatalosan nem is léteznek.

Amit útközben tapasztalok a főváros, Phenjan felé közeledve, azt nehéz szavakkal leírni. Gépjárműveket alig látni, azok is többnyire katonákat szállító platós teherautók, illetve lerobbant állapotú régi buszok, lépten nyomon emlékművek és óriás plakátok istenítik a vezéreket és a forradalom eszméjét, az utcákon vörös nyakkendős úttörők vonulnak és tűnnek el a betonrengetegben. A központi részhez közelítve változik a városkép, modern új negyedeken haladunk keresztül, és növekszik a gépkocsik száma is, de a világ más országaihoz viszonyítva még így is rendkívül kevés van belőlük.

Szállásunk, a Koryo Hotel 45 emeletes betonmonstrum, a város egyik büszkesége, a phenjani elit és kiváltságos réteg kedvelt helye, az ország ellentmondásosságára jó példa a bejárat előtt parkoló legújabb Audi Q7. A szobák tiszták és funkcionálisan egyszerűek, bizonyára részletes megfigyelés alatt állnak, de ezt a kérdést jobbnak látom nem feszegetni. A szállodában jól felszerelt üzlet található, ahol szigorúan euró, dollár vagy kínai jüan ellenében meglepően bő kínálatból lehet válogatni, de természetesen csak a külföldiek részére. Nagyon szeretnék látni közelről olyan üzleteket, ahova a helyi emberek járnak, de sajnos erre nincs lehetőség, csak lopva tudom tanulmányozni őket a busz ablakából. Szegényes kirakat, minimális árukészlet és egy-egy vásárló, ez már messziről is látszik. Sajnos a helyi pénzzel sincs lehetőségem találkozni, kizárólag olyan helyre visznek, ahol csak külföldi valutával lehet fizetni. Hiába próbálom rávenni a kísérőket, hogy szuvenír gyanánt váltsanak be nekem némi helyi pénzt, hajthatatlanok maradnak.

Közeledik az első este, napnyugta után kinézve a szálloda ablakából kísérteties sötétség borul a városra, közvilágítás csak a főbb útvonalakon pislákol. A közeli vasúti pályaudvar hangszórójából melankolikus dallam töri meg a csendet, olyan amely az első hallás után azonnal az ember emlékezetébe vésődik. A Nagy Vezér egyik kedvenc dallama szól a hangszórókból, ezzel búcsúznak az emberek a naptól, várva nagy reménnyel a másnapot hogy tovább építhessék a szocializmust.

Nem is lehet más nyitó program az országban, mint tisztelgés a vezérek ma is tartó személyi kultusza előtt, utunk a Manszude Nagyemlékműhöz vezet, amelynek közepén az államalapító Nagy Vezér, Kim Ir Szen, és utódja, a Kedves Vezérként szólított Kim Dzsongil 22 méter magas bronz szobra helyezkedik el, két oldalon a szocialista forradalomért harcoló katonák, munkások és földművesek, illetve a japánok elleni ellenállás harcosainak szoborcsoportjai által szegélyezve. Különös szabályt ismertetnek a fényképezésre vonatkozóan, a vezérekről csak olyan fénykép készülhet, amelyen a szobrok teljes terjedelmükben a képen szerepelnek, részlet fotó tilos. A tisztelgés a parkolóban megvásárolható virágcsokorral történik, meglep, hogy nincs kötelezően elírva mindenki számára, de az állami virágüzlet azért így is szépen profitál.

A fővárosnak bár van történelmi múltja, de a koreai háború során jelentős része elpusztult, így ma szocialista mintára felépített betondzsungelként jellemezhető, kevés látnivalóval, azok is inkább a rezsim gigantikus emlékművei. A várost kettészelő Tedong folyó partján áll a 170 méter magas Dzsucse-torony, amely a Kim Ir Szen által megalkotott dzsucse ideológia halhatatlanságát hivatott kifejezni. A tornyot 1982-ben vagy helyi időszámítás szerint a dzsucse 71. évben emelték a Nagy Vezér 70. születésnapjára (igen, az államalapító születésétől kezdődik az ország új időszámítása). A dzsucse ideológiát a marxizmus-leninizmus tökéletesítésével alkotta meg a Nagy Vezér, fő gondolata az önellátás és az ország elszigetelése. A torony 25.550 gránittömbből áll (az államalapító hetven évének minden napját egy-egy gránittömb jelképezi), tetején 20 méter magas fémből készült fáklyalánggal, ahol egy kilátó is helyet kapott, teljes panorámát nyújtva a 3 millió lakosú fővárosra.

Minden látványosság kötelező része a vezérek tetteit és az ország büszkeségeit megörökítő fotó kiállítás

 Kim Ir Szen tér – a külföldi sajtóban is gyakran látható katonai parádék színhelye

Nem fejeződhet be városnézés egy könyvesbolt meglátogatása nélkül. Első ránézésre egy jól felszerelt üzletbe érkezem, azonban jobban megvizsgálva a kínálatot azonnal látható, hogy az szinte kizárólag az ország vezéreinek műveit tartalmazza, számos nyelvre lefordítva. A kínálat arra enged következtetni, hogy a vezérek rendkívül sokoldalú, művelt és tájékozott emberek voltak, hiszen az élet és tudomány bármely területén képesek voltak maradandót alkotni. Kedvencem az a két kötet, amely a Nagy Vezér és a Kedves Vezér kedvenc virágairól szólnak, ezeket történetesen el is nevezték róluk („Kimirszenia” és „Kimdzsongilia”), és részletes bemutatásukra egyenként 300 oldalt meghaladó terjedelmű tudományos művek készültek. A két virágot óriási tisztelet övezi az országban, saját kiállítási központjuk is van a fővárosban és rendszeresen rendeznek fesztiválokat a virágok és azokon keresztül a vezérek tiszteletére.

Észak-Koreában a rezsim saját elképzelései szerint magyarázzák a történelmet, erre több alkalommal is lehet következtetni kísérőink előadása alapján, tőlük hallottam azt is, hogy második világháború utáni világtörténelmet például egyáltalán nem oktatnak az iskolákban. A koreai háború kötelező történelmi mementója az Észak- és Dél-Koreát elválasztó, 250 km hosszú és átlagosan 4 km széles demilitarizált övezet meglátogatása. Az 1953-ban létrehozott övezet két oldalán húzódó határvonal mai napig a világ legjobban felfegyverezett területei közé tartozik. A vasfüggöny mentén még láthatóak a hangszórók, amelyeken hosszú éveken keresztül propaganda műsorokat sugároztak a határ túlsó oldalán állomásozó ellenség „szórakoztatására”. A határzóna látogatása után rövid kitérőt teszünk Keszong városába, izgalommal várom, hogy talán itt beláthatok a kulisszák mögé és elkaphatok néhány pillanatot a helyiek mindennapi életéből. Még Phenjanhoz képest is óriási a kontraszt, nyomasztó a városkép, romos panelházak között halad buszunk a széles sugárúton, amelyen néhány kerékpáros igyekszik mindössze. A folyóban asszonyok mosnak, gyermekeik felszabadultan játszanak körülöttük. Vajon lesz közülük, aki ki tud törni ebből a kilátástalan nyomorúságból egyszer? Nincs lehetőségem, hogy közelről találkozzak a helyiekkel, ha lenne sem tudnánk kommunikálni egymással, csak egy-egy lopott pillantásra találkozik szemünk, de gyorsan elfordulnak, és haladnak tovább. A busz elejébe helyezkedem, onnan kísérlem meg fényképezni az embereket és az utcaképet, meglepetésemre a kísérők hagyják. A város fő attrakciója természetesen a Nagy Vezér óriás szobra itt is, majd tradicionális helyi ebéd következik, melynek egyik fő fogása a kutyahús leves. Szerencsére erre előre felhívják a figyelmet. Ellentétben Phenjannal, itt legalább vannak történelmi látnivalók, következő állomás a Koreai Múzeum, amely összefoglalást ad az ország korai történelméről. Azt gondolnám, hogy történelmi múzeum lévén ez legalább valamennyire objektív hely, ahol kevésbé uralkodik a tomboló ideológia, ezt azonban rögtön cáfolja a múzeum ajándék boltja, ahol Amerika ellenes propaganda posztereket és képeslapokat árulnak. A mintegy 150 km-es visszaút a fővárosba nem is lehetne ingerszegényebb és eseménytelenebb. A kétszer kétsávos autópályán csak néha látok egy-egy kerékpárost vagy állatot hajtó parasztot, időnként feltűnik egy-egy falu a messzeségben. Phenjan határában büszkén mutatják az Újraegyesítés Diadalívét, amelyet 2001-ben emeltek a két Korea újraegyesítési szándékának demonstrálására. A projekt egyelőre várat magára, de ők rendíthetetlenül biztosak abban, hogy egyszer úgy jön el a diadal napja, ahogy a Nagy Vezér megálmodta.

Propaganda képeslapok a Koreai Múzeum ajándékboltjából

Talán a legnagyobb izgalommal azt a belföldi repülést várom, amelyet az Air Koryo 45 éves Il-18 típusú repülőgépén teszünk meg, az úti cél az ország északi részében, a kínai határ közelében található Szamdzsijon. A végeláthatatlan fenyőrengetegben található reptér egyben katonai bázis is, ennek ellenére a személyzet készségesen hagyja fényképezni minden szögből a repülőgépet, utána készségesen rendelkezésre állnak egy kötetlen beszélgetés erejéig. Nemsokára már jobbkormányos kisbuszokon szeljük az erdőt, emberi életnek alig van nyoma, időnként katonák jelennek meg csapatostul a semmiből, óriási hátizsákokat cipelve, majd pont olyan gyorsan el is tűnnek az erdő sűrűjében. Ahogy egyre magasabbra érünk, az erdők fokozatosan eltűnnek, kietlen tájon haladunk tovább a 2.744 méter magas Pektu vulkán felé, kinézve az ablakon olyan érzésem van, mintha a világ vége felé közelednénk. A vulkánt az észak-koreaiak a forradalom szent hegyeként tisztelik, hiszen Kim Ir Szen innen szervezte a japánok elleni ellenállást, utódja, Kim Dzsongil pedig ezen a vidéken született, legalábbis a helyi mondák szerint (külföldi források szerint a Szovjetúnióban). Természetesen a program kötelező része lesz az állítólagos szülőház megtekintése is, amelynél mindig rengeteg katonai látogató tiszteleg. Nekik kötelező program, nekem lehetőség, hogy legálisan fényképezzem őket. A Pektu hegy és a tetején húzódó, 384 méteres mélységet elérő kráter-tó gyönyörű látvány, de a csúcsra vezető kabin műszaki állapotába jobb nem belegondolni. Egy idős katona rezzenéstelen arccal irányítja a gépezetet, tetőtől talpig beöltözve, hiszen ez már a kemény hideg és a megállás nélkül süvítő szél birodalma.

Szállásunk ezen az éjszakán egy szállodának titulált kietlen beton monstrum valahol az erdő közepén, amelyben szokás szerint a nagy vezérek nyájas portréi köszöntenek belépést követően. Nem lep meg, hogy csoportunkon kívül egyetlen vendéget sem látok. Ami ezen kívül még hiányzik, az a meleg víz és az áram, legalábbis napnyugta után. Van viszont könyvesbolt, amely természetesen nyitva áll, a kínálat már ismert, semmilyen meglepetést nem okoz, mégis megállok végignézni. Arra azért kíváncsi lennék, hogy vajon mikor adtak el utoljára itt bármilyen kiadványt, de természetesen esély sincs, hogy választ kapjak, így a kérdést sincs értelme feltenni. Ebben a környezetben nem is lehet másra koncentrálni, csak a pihenésre, régen volt ilyen estém, igyekszem élvezni a csendet és a fenyőerdő kellemes illatát. A másnap viszont nem várt izgalommal indul, kísérőink érdeklődnek a reggelinél, hogy ki volt az, aki helyi embereket fényképezett kora reggel a szálloda előtt az út mentén? Mivel azt az előző napok tapasztalatai alapján már tudják, hogy komoly érdeklődést mutatok a téma iránt, így valószínűleg én vagyok a biztos befutójuk, de ezúttal tévednek, azzal ugyanis nincsenek tisztában, hogy kora hajnalban az alvás iránti érdeklődésem erősebb bármi másnál. Szerencsére ezúttal nem lesz nagyobb probléma, a csoport megússza egy ejnye-bejnyével, és ismét nyomatékosan felhívják a figyelmet a szabályok szigorú betartására. Példaként elmesélik, hogy az egyik korábbi csoport több órát vesztegelt az út mellett, egy hasonló bejelentés miatt, a csoport minden tagjának fényképeit egyesével átnézte a kivonuló hatóság. Ideje tovább állni, jöjjön a változatosság kedvéért ismét néhány csodás példány az észak-koreai szobrászok meglehetősen egysíkú repertoárjából. A Szamdzsi tónál elhelyezkedő szoborparkban a forradalom valamennyi kelléke és eleme megjelenik kőbe vésve, a Nagy Vezér mindenre kiterjedő figyelmével övezve. A szobrokat fiatal katona hölgy mutatja be, csinosságát csak lelkesedése múlja felül.

Már egy ideje rójuk a teljesen egyforma erdei utak szövevényes dzsungelét, amikor rövid pihenő keretében kísérőink megmutatják a kínai határvonalat. Azok a szemfülesek akik a pénzt sem sajnálják, gyorsan életjelet adnak magukról SMS-ben a néhány pillanatra halványan megjelenő kínai mobil hálózaton. A természet szépségéből újabb ízelítőt kapok, a Rimjongszu vízesés rövid időre elfeledteti, melyik országban is vagyok, de utána a göröngyös úton hamar visszarázódom a valóságba. Az izgalom ismét a tetőfokára hág, ahogy begurulunk a reptérre, ahol a személyzet már készíti elő a jó öreg Iljusint a visszaútra.

Még ki sem heverem az előző repülés izgalmait, már újra a phenjani reptéren várakozom, ezúttal az ország észak-nyugati részében található Hamhung városa mellett elhelyezkedő Szondok katonai bázis a célpont. Vendéglátóink mindent megtesznek a tökéletes élmény biztosítására, így szinte pár méterről nézhetem végig az Air Koryo Tu-134 típusú repülőgépének fülsüketítő robajjal és vastag füstfelhővel történő távozását vissza a fővárosba. A közel 800.000 lakosú Hamhung az ország második legnagyobb városa, jelentős ipari központ, számomra nem kínál sok érdekességet, azt remélem, hogy ismét közelebbről megfigyelhetem az emberek mindennapi életét. A program első megállója a város központjában található domb, amelynek tetejéről a vezérek szoborba öntve figyelik az emberek minden pillanatát. A sok emlékmű közül ez annyiban autentikusabb, hogy itt hazafias töltetű zenei aláfestés is jár a látvány mellé. Sokkal érdekesebb az ebédet követő látnivaló, a Koreát 1392-től közel 500 éven át uraló Csoszon dinasztia alapítójának, I Szonggje tábornoknak a rezidenciáját tekintjük meg. Sajnos becsúszik egy változás is a programba, az eredeti tervben egy nap tengerparti pihenő szerepelt volna, azonban kiderül, hogy a tengerparti szállodában (valószínűleg csak ez az egy ilyen van) valamilyen állami protokoll rendezvény zajlik, így az összes foglalást törölték. A tengerparti pihenés helyett kárpótolnak a Hungnam műtrágyagyár bemutatásával, amely az ország egyik legnagyobb ipari létesítménye. Vannak kétségeim, hogy a műtrágya gyártás mellett más tevékenység is folyhat az üzemben, de természetesen a látogatás tökéletesen és rendkívül meggyőzően van megszervezve, ezzel eloszlatva mindenki kételyeit.

Phenjanba visszatérve két nagyon izgalmas program vár még rám. Az egyik a metró megtekintése, amelyről több olyan híresztelést lehet olvasni a neten, hogy a külföldieknek bemutatott része csak megrendezett színjáték, statiszták sokaságával. Tény, hogy ez az a szituáció, amelyben viszonylag sok emberhez lehet fizikailag közel kerülni, kommunikálni azonban nyelvi nehézségek miatt eleve lehetetlen velük, de ha ez valamilyen csoda folytán sikerülne is, akkor is nagy eséllyel nem az igazságot mondanák. Véleményem szerint nem megrendezett a jelenet, valós embereknek tűnnek, miközben a napi rutinjukat végzik teljesen hitelesen. A metró alagút egyben védelmi rendszer is, így a mozgólépcső hosszú perceken át vezet a mélybe, ennek egyhangúságát csak a hangszórókból ordító munkásmozgalmi indulók törik meg. Reklámok nincsenek, kommunista témájú óriási művészeti alkotások a falakon viszont bárhol. Meglep, hogy itt is simán engednek fényképezni, annak ellenére hogy itt valóban vegyülünk a helyiekkel. Elbizonytalanodom, lehet, hogy mégis megrendezett az egész jelenet? Gondolataimból az érkező szerelvény robaja ránt vissza a valóságba, a vezetőfülkében megpillantott ifjú gyermekkorom úttörő vasútját idézi fel. A régi szovjet metrókocsi fémes süvítését csak a hangszórókból bömbölő munkásmozgalmi dal harsogja túl. Megkönnyebbülők, amikor néhány állomás után leszállunk és felérünk a felszínre, kiszabadva a nyomasztó bezártságból.

A programok leglátványosabb eleme minden kétséget kizáróan az Arirang Fesztivál. Ez a rendezvény sorozat akár több hónapig is tarthat, de nem kerül megrendezésre minden évben és az előadásoknak sincs pontosan meghatározott rendje. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy épp olyan időpontra esik látogatásom, hogy sikerül elcsípni egy előadást. A jegyet aranyárban mérik, világsztárokat lehet ennyiért élőben nézni, de egy percig sem gondolkodom, hiszen ilyen élmény egyszer van az életben. A monumentális rendezvénynek már a helyszíne is tekintélyt parancsoló, az óriás stadion 150.000 néző befogadására képes. Azt már előre sejtem, hogy nem a valós piaci kereslet-kínálati alapon szerveződik a közönség, és messze is vagyunk a teltháztól, de az élmény így is óriási. Az előadás az állam felemelkedését, dicsőségét és a forradalom győzelmét mutatja be, természetesen szigorúan ideológiai köntösbe bújtatva, az ország valamennyi szimbolikus jelképének felvonultatásával és természetesen középpontban a nagy vezérek személyi kultuszának az egekbe emelésével. A Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült gigászi, egész estés produkció egyes források szerint százezres nagyságrendű szereplő mozgását hangolja össze a legapróbb részletekig, csak a háttérként szolgáló élő képet több mint 20.000 ember által tartott táblák alkotják. Fényképezni és videózni mindent szabad, de lehetetlen annyi memóriakártyát hozni, hogy a műsor közepére ne fogyjon el az összes szabad kapacitás, így a további megörökítés helyett átadom magam a látvány felejthetetlen élvezetének.

 Arirang fesztivál

Felemás érzésekkel búcsúzom az országtól, nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy hét után nagyon erősen vágyom vissza a saját világomba. A repülőtéren a beszállásra várva minduntalan a phenjani vasúti pályaudvar hangszórójából játszott melankolikus dallam cseng a fülemben. Kérdéseimre nem kaptam választ, csak tovább sokasodtak. Vajon meddig fognak még az emberek nyugovóra térni ezzel a dallal, reménykedés helyett a beletörődéssel, és vajon milyen hosszú lesz a sötét éjszaka? Napjaink baljóslatú hírei jelentik-e a rendszer közelgő apokalipszisét, vagy győz a józan ész? És ha egyszer bekövetkezik a változás, vajon milyen következményekkel jár mindez az országra? A jelen fenyegetéseiből vajon mit érzékelnek az észak-koreai emberek és hogyan értelmezik mindazt ami körülöttük történik? Ilyen fokú elszigeteltség és elzártság mellett vajon hogyan és mire lesznek felkészülve ha egyszer eljön a változás napja? „A könyv kincs – a tudás tárháza és útmutató az élethez” – a Kedves Vezér fogalmazott így, de vajon ez a tudás, amelyet a nagy vezetőktől kaptak, mire lesz elég, és mire lesznek képesek ennek birtokában, ha egyszer minden megváltozik?