Buon giorno Venezia!

,,Vannak pillanatok az életben, melyek kiemelkednek, mint egy világítótorony valami titkos értelmű tengeren.” (Szerb Antal) Velence nekem ilyen élmény volt.

Az előző velencei cikkben említettem (ITT), hogy két napom volt felfedezni a várost. Akkor az első napomat mutattam be, most jöjjön a második.

Második napom vasárnapra esett. Korán indultam el a szállásról, és jóval a Szent Márk-tér előtt kiszálltam a hajóból. Mint kiderült, ez több okból is remek ötlet volt: 9-kor már a városban voltam. Vasárnap. Vagyis az olaszok még aludtak, a turisták pedig bőven 10-11 után özönlik el a várost, így addig kis túlzással egyedül sétáltam. Tényleg volt olyan, hogy egy kis téren rajtam kívül senki sem állt, csak én voltam és az óriási oroszlán szobor, amely Velence jelképe. Teljesen más arcát mutatja ilyenkor a város, a csendes, ébredező, lusta napsugarakkal megvilágított szűk utcácskák rengetegét. Nem vettem elő térképet, mentem, amerre a lábam és a sikátorok vittek. Így olyan eldugott helyekre jutottam el, ahova tényleg csak a helyiek járnak és vagy a turisták 20%-a. A híres mondás nálam most úgy valósult meg, hogy minden út a Szent Márk-térre vezet, mert néhány óra múlva a semmiből bukkantam ki a téren, és tárult elém a lélegzetelállító látvány. Miután fotózkodtam egy sort, megkergettem egy sirályt és megettem a kötelező pizzát, ismét hajóra szálltam és célba vettem Burano szigetét.

Burano nem messze van Velencétől, egy hangulatos, nyugodt kis sziget, amely a csipkekészítésről nevezetes. Beszélgettem egy helyi nénivel, aki éppen csipkét készített – beszélgetés közben sem nézett fel a munkájából-, és elmesélte, hogy több mint ötven éve készít csipkét.

Már a vízről látszik, hogy Burano összes háza más színre van festve, ezáltal olyan pompás szín kavalkádot alkotva, amely megbabonázza az embert. A szigetet egy nagyon szűk csatorna szeli ketté, melyet kis hidak kötnek össze. A velencei nyüzsgés után igazi béke szigete, nem mellékesen pedig a fagyi is isteni. Mindenképp érdemes körbe sétálni a szigetet, a színvarázslat mellett különféle vendéglátói egységek várják az utazókat. A helyi pékséget semmiképp se hagyjátok ki!

A hajóállomás mellett a vízpartnál egy nagy füves placc terül el, ami ideális egy kis piknikre, a levelek között átszűrődő napfényben egy kis délutáni szieszta is belefér, mielőtt visszaindulnánk.

A hajóval vissza lehet menni Velencébe vagy akár egy másik járattal tovább menni Murano szigetére, ami szintén gyönyörű. Mivel én a kempingbe szerettem volna visszajutni, a Velencébe tartó hajóra szálltam fel, és a második megálló már az enyém is volt. Őszintén mondhatom, hogy nagyon szuperül vannak megszervezve a járatok, sűrűn közlekednek a hajók, zökkenőmentes a folyamat, emellett óriási élmény.

(Buranoból visszajövet volt egy kis emberáradat, feltorlódtunk a hajónál. Itt várni kellett fél órát, mert nem fértünk föl mindannyian egy hajóra, de nekem ennyi abszolút belefért.)

Életre szóló élmény volt számomra megismerni azt a Velencét, ami nincs benne az útikönyvekben, amit nem dob ki a Google, amit nekem kellett megkeresnem. Teljesen más képet kaptam a városról, mint vártam. Burano pedig egy kis ékszerdoboz, ami ezernyi színében ragyog. Mindenképp szeretnék visszamenni.

Ha kíváncsiak vagytok, hogy egyébként miért mentem Velencébe, miért csak két napom jutott a városra, akkor figyeljetek, mert a jövő héten ez is kiderül.